Süllyedhet-e Magyarország még mélyebbre?

Egykoron büszkék lehettünk a magyarságunkra. Történelmünkben ezernyi igaz és becsületes, a népét, a hazáját szerető, gerinces magyar mutatott példát az utókornak. Most ezt a társadalmi és kulturális tőkét pazaroljuk el közösen és egymást túllicitálva.

Azt a humán tőkét, amit a legnehezebb, mert legfeljebb csak generációk alatt lehet újratermelni. A tisztességet, az egyenességet, a becsületességet, az igazmondást, a bizalmat, mások megbecsülését, a szerénységet, a szolidaritást, mindazt, ami egy népet, egy országot összekovácsolni hivatott, azt hányjuk nap mint nap a tűzre.

A legnagyobb veszedelem, amivel most meg kellene birkóznunk, az az, hogy a kimondott szó becsülete az elmúlt évtizedben a forintnál drámaibb mértékben értékelődött le, és immár a nulla körül oszcillál. Szörnyű látni, hogy az ország egy jelentős része arcátlanul hazudik, a többiek pedig – sajnálatos rossz tapasztalatukra alapozva – válogatás nélkül mindenkiről azt gondolják, hogy ugyanezt teszi, mert miért éppen ő mondana igazat.

A tisztességes kommunikáció, a tények és az azokra épülő vélemény becsülete a múlté. Az erózió oka a politikai kommunikációban és a sajtó kiherélésében, alapvető funkciójának államilag, az adófizetők pénzén megvalósított felszámolásában keresendő.

A tömegmédia egy párt irányítása alá kényszerítése elmosta a valóság és a kreált világ közötti különbséget. A magyar állami befolyás alatt álló sajtó ahelyett, hogy informálná a magyar embereket, fő feladatának a félretájékoztatást, az uszítást, a karaktergyilkosságot tartja egy kis csoport politikai és gazdasági érdekei kiszolgálása érdekében.

A politikában is óriási szereptévesztés tanúi vagyunk. A polgári demokráciák váltógazdálkodását a primitív monokultúra váltotta fel, ahol a termékeny talajba a hazugságon alapuló kirekesztés magvait vetik évről évre.

Akartam mondani, szorgos kezek, de valójában nagy teljesítményű vetőgépek, mégpedig helyre vetéssel, a maghoz járó trágyával és növényvédő szerrel együtt, hogy a betakarítást is nagyüzemileg megszervezve, áldásos tevékenységük végtermékét szavazóurna alakú magtárakba gyűjthessék.

A magyar médiafogyasztók minden nap az első ránézésre nyilvánvaló álhírekkel, rosszindulatú híresztelésekkel, légből kapott hazugságokkal, eltorzított tényekkel találkoznak, miközben nagyüzemi módon zárják el előlük a rájuk tartozó, az életüket és környezetüket, a jövőjüket és a gyerekeik, az unokáik életét befolyásoló információkat.

A társadalom és intézményei védelmében létrehozott hivatalok, hatóságok nem a valóságról tájékoztatnak, társadalmi funkciójukkal ellentétben, a politika utasításait hajtják végre, megsértve saját szabályaikat és fittyet hányva a társadalom elvárásaira és érdekeire.

Ma már szinte kizárólag bírósági végzéssel lehet a választók pénzén és bizalmából működő hatóságoktól alapinformációkat beszerezni a szabad sajtó maradékának. A magyar közalkalmazottak politikai parancsra a náluk tárolt vagy kezelt közérdekű információk titkosításával és elrejtésével vannak elfoglalva a társadalom, a sajtó tisztességes tájékoztatása helyett. Egy hazug világ hazug leképezése folyik a sajtó jelentős részében.

Ha csak a magyar kommunikációs teret vizsgáljuk, akkor ki kell mondani: nyakig mocsokban gázolunk minden nap. Azok is, akik egyébként úgy érzik, hogy rájuk nincs hatással az intellektuális mocsár, mert befogott orral járva nem érzik a bűzét. Csakhogy lassan oda jutottunk, hogy már nem is hiányzik a befogott orrú embereknek, hogy szabadon lélegezhessenek a saját hazájukban, a saját városukban. Az sem, hogy kimondhassák, ha valami büdös, mert attól nem változik semmi.

Egy társadalom nemcsak a mocskos utcákat, a lerobbant házakat, az omladozó falakat, a társasház bejáratánál a vendéget és a lakót üdvözlő mocskos és bűzlő szemetes kukákat, a hazugságokat, az ocsmány beszédet a buszon és a villamoson, a rádióban és a televízióban, az interneten és a családban szokja meg lassan, de fokozatosan alkalmazkodik az intellektuális, kommunikációs környezetének silányságához, és beletörődik annak drámai pusztulásába.

Már fel sem kapjuk a fejünket a politikai nyilvánosság ordas hazugságait hallva, mert elfogadjuk, hogy ez hozzátartozik a hatalomért vagy annak megtartásáért folyó harchoz. A gátlástalan küzdelemhez a befolyásért, a pénzért.

Végül beletörődünk, hogy a győzelemért mindent szabad, nincsenek erkölcsi korlátok, még azok a gyengécske és rendre megerőszakoltak sem működnek, amelyek a polgári demokráciákat jellemzik, ahol azért vannak még konvenciók, törvények, amelyeket csak akkor hágnak át, ha azt nem látni. Ahogyan mondani szokás: ott is belevizelnek az uszoda medencéjébe, de nem a műugró toronyról, mint nálunk.

A Magyarországot kormányzó politikai elit elképesztő hazugságtömeggel árasztja el az egész országot. Ordas valótlanságokkal tömi a magyarokat önmagáról, az ország helyzetéről, a gazdasági helyzetről, az árakról és a bérekről, a nyugdíjasok valós helyzetéről, a romokban heverő magyar egészségügyről és oktatásról, a népességfogyásról, a családtámogatásról, a szociális hálóról, a környezetvédelemről, a munkabérekről, a migrációról, a vendégmunkásokról.

A magyar kormányfő és társai azt képzelik, hogy ugyanezzel az Orbán által „pávatáncnak” nevezett nagystílű hazudozással le tudják nyűgözni a nyugatot, de ott a Lajtán túl és az óceán másik oldalán láttak már ilyet, még ilyenebbet is eleget, sőt megvannak a nyugatnak is a nagy mellébeszélői és hazudozói, vagyis ezek magyar utánzatai, élükön Orbán Viktorral és Szijjártó Péterrel, teljesen esélytelenek, csak azok tapsolnak nekik, akik hasonlókkal etetik a saját tömegeiket.

Felelős nyugati politikusok nem nyelik be a magyar politikai elit egy szavát sem, csak éppen taktikai okokból és önös érdekből eljátsszák, hogy komolyan veszik őket. Közben azonban élezik a késeket, amelyeket – ha egyszer hátat fordítanak nekik – gondosan a bordák közé helyeznek el.

Addig is, vagy még inkább attól függetlenül, a magyar társadalom, a magyar nép történelmi feladata volna, hogy újra kezdje kitalálni a saját hazáját, egy működőképes, a nyugattal kompatibilis országot, amely visszatér a választott útjához, ami István királyunk óta ugyanabba az irányba, nyugatra, és nem keletre vezet. x

Zsebesi Zsolt