A magyar kormányfő nem a világháborútól tart, hanem attól, hogy Oroszország elveszti a háborút a NATO ellen Ukrajnában. Orbánnak semmilyen elképzelése nincs arra az esetre, ha a lehengerlő katonai és gazdasági fölénnyel bíró nyugat és benne az Egyesült Államok nem engedi meg Putyinnak Ukrajna bekebelezését, mert Orbán feltétel nélkül elkötelezte magát Oroszország és a konfliktus mellékszereplője, Kína mellett.
Erre vezethető vissza, hogy a magyar kormányfő a nyugati vezetők között gyakorlatilag egyedül reménykedik abban, hogy Donald Trump nyeri a novemberi amerikai elnökválasztást, mert – reménye szerint – Trump második beköltözése a Fehér Házba az Ukrajnának nyújtott amerikai katonai támogatás leállítását jelentené, ami Ukrajna vereségével, egy olyan végkifejlettel járna, ami mellett Orbán már a háború kitörésekor teljes mellszélességgel elkötelezte magát, amikor arról beszélt, hogy a konfliktusból egyedül Oroszország jöhet ki győztesen az Ukrajnához képest kimeríthetetlen anyagi és humán erőforrásai miatt.
Idővel az az értékelés kisebb korrekción ment keresztül, amikor a kormányfő már azt kezdte hirdetni, hogy az orosz-ukrán háborúnak nem lehet győztese, ami implicite ugyanazt jelenti Ukrajna számára, mint a vereség. Nevezetesen azt, hogy nem lesz képes helyreállítani szuverenitását a nemzetközileg elismert határain belül, és ezzel Putyin – legalább részben – elérhetné célját, hogy ukrán területeket csatolhasson Oroszországhoz.
Az egyik fél sem győzhet magyar hivatalos álláspont evolúciója itt nem állt meg. Lassan elértünk azt állításhoz, amelyet Orbán Viktor úgy fogalmazott meg, hogy „Magyarország nem drukkol egyik félnek sem”, majd ennél is határozottabban megfogalmazva azt tette a magyar hivatalos állásponttá, hogy az orosz-ukrán háború „nem a mi háborúnk”. Amivel burkoltan nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy Magyarország nem a nyugat része, nem áll a szövetségeseivel azonos állásponton, amikor azok Oroszország ellen Ukrajnát támogatják, vagy akár a közvetlen katonai beavatkozást fontolgatják Ukrajna oldalán.
Orbán a nemzetközi joggal teljesen szembemenve arról értekezett már a háború idején, hogy magyar érdekből is jó volna, ha lenne egy puffer „entitás” a mai Ukrajna helyén Oroszország és Magyarország között, mert Magyarország biztonságát nem szolgálná, ha közvetlenül határos volna Oroszországgal. Ez nem egy őszinte állítás, mert a lényege az, hogy Magyarországnak megfelelne, ha Ukrajna mint állam megszűnne (ezért használta Orbán az entitás szót), és a helyén egy orosz protektorátus alatt álló bábállam egzisztálna Oroszország és Magyarország között.
A nyugat, az EU, a NATO és az Egyesült Államok véleménye azonban a kezdetektől az volt, hogy Ukrajnát mint szuverén államot érte a nemzetközi jogot súlyosan sértő támadás Oroszország részéről, amit a nemzetközi erőknek nemcsak el kell ítélniük (amit a magyar kormány is megtett), de nem szabad elfogadniuk sem. Ki kell állniuk Ukrajna szuverenitása mellett, annak visszaszerzéséhez, az orosz invázió megállításához biztosítani kell a szükséges támogatást, beleértve az anyagi segítséget és fegyverek küldését a megtámadott országnak.
Magyarország a kezdetektől fogva nem ezt az álláspontot képviselte. Helyette azt hangoztatta, hogy az erősebb agresszor, Oroszország ellen a megtámadott Ukrajnának nincs győzelmi esélye, tehát el kell fogadni az erősebb fél, Moszkva által diktált feltételeket, és az értelmetlen védekezés és annak ugyancsak értelmetlen támogatása helyett az Egyesült Államoknak és Oroszországnak kell megállapodni Ukrajna feje fölött, hogy egyáltalán van-e szükség egy független Ukrajnára Európa keleti határán.
Ezt az álláspontot támasztotta alá a magyar kormány azzal a döntésével, hogy a többi uniós tagországtól és a NATO tagjaitól eltérően megtagadta a fegyverszállítást Ukrajnának, nem is engedi meg, hogy rajta keresztül szállítsanak fegyvereket a védekező országba, mert teljesen feleslegesnek ítéli meg Ukrajna védelmi erőfeszítéseit. Véleménye szerint Ukrajna a neki nyújtott nyugati katonai támogatással sem nyerhet, az csak meghosszabbítja a háborút, és növeli az áldozatok számát, és a háború akár helyi háborúból, „két szláv állam összecsapásából”, nemzetközi konfliktussá terebélyesedhet.
Ez a magyar álláspont teljesen ellentétes mindkét háborús fél álláspontjával is. Oroszország a kezdetektől azt a célt tűzte maga elé, hogy Ukrajnát felszámolja, területét és lakosságát csatolja az Orosz Föderációhoz, azzal érvelve, hogy lakossága orosz, vallásuk pravoszláv, ukrán nép és Ukrajna mint ország nem létezik, annak területe Oroszország hagyományos, történelmi területe, aminek Moszkva csak a visszafoglalását kezdeményezte, és – ahogyan maga Putyin fogalmazott – nem egy szomszéd országba, hanem Oroszországba vonultak be az orosz fegyveres erők, hogy ott helyreállítsák az orosz állam jogos szuverenitását.
A nyugat azon kívül, hogy nem fogadta el az orosz agresszió következményeit, azokról nem volt hajlandó tárgyalni sem. Az orosz erők bevonulását Ukrajna területére a nyugat alapvető biztonsági érdekei elleni veszélyes lépésnek értékelte. Arra alapozta ezt a véleményét, hogy Putyin nyíltan meghirdette az egykori szovjet birodalom reinkarnációjának tervét az akkori kelet-európai befolyási övezetének a helyreállításával.
A nyugat erre azonnal úgy válaszolt, hogy ezt nem fogadja el, minden szükséges támogatást megad Ukrajnának ahhoz, hogy meg tudja magát védeni. Ezt Moszkva is úgy interpretálta, hogy az orosz-ukrán összecsapás nem lokális háború, hanem Oroszország és a nyugat háborúja.
Amikor Orbán arról győzködi a magyar társadalmat, hogy semmi másról nincs szó, csak a háború eszkalációjáról, hiszen a konfliktus elején Németország még csak katonai sisakokat szállított, és aztán fokozatosan jutott el odáig, hogy harckocsikat és légvédelmi egységeket adjon Ukrajnának. De ez így kizárólag a német magatartást jellemezte. Az Egyesült Államok már az orosz támadás előtt hozzálátott az ukrán védelmi kapacitások kiépítéséhez.
A fentiek fényében az úgynevezett magyar „békepolitika”, amely tűzszünetet követel és béketárgyalásokat, mégpedig anélkül, hogy azok feltétele az orosz erők kivonulása volna Ukrajnából, gyakorlatilag kapitulációra szólítja fel a megtámadott Ukrajnát. Ezt azzal teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy Orbán Viktor szerint a majdani béketárgyalások elé nem kell feltételeket támasztani, azokat majd a tárgyalások során fogják a felek kidolgozni.
Magyarország az álláspontjával nem egyszerűen a szövetségesei véleményével megy veszélyesen szembe, nem a nyugat egységét kockáztatja az orosz területszerzési kísérletek megállítására tett erőfeszítéseiben, hanem teljesen barátságtalan, mondhatni, ellenséges magatartást tanúsít a közép-kelet-európai térség népeivel és kormányaival szemben, amelyek nem háborúpártiságból, ahogyan azt a magyar kormányfő sulykolja, hanem saját nemzeti érdekeik, határaik, szuverenitásuk miatt aggódva fokozzák politikai, gazdasági és katonai erőfeszítéseiket az EU és a NATO támogatásával önmaguk megvédésére egy Ukrajnához hasonló orosz támadással szemben.
Magyarország nem egyszerűen a nyugat, az EU és a NATO, az Egyesült Államok vezetőinek bizalmát játszotta el, de – Szlovákia új urának kivételével – az egész közép-kelet-európai térség minden országának bizalmát elveszítette. Évszázados politikai és emberi szimpátiákat döntött romba, amikor nem érez semmilyen szolidaritást az orosz támadásnak kitett Lengyelországgal, a balti államokkal, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Romániával, Csehországgal vagy éppen Finnországgal, sőt a biztonságát hirtelen veszélyben érző Svédországot hónapokig csuklóztatta nevetséges indokokkal, amíg ratifikálta annak felvételét a NATO-ba.
Ha Magyarország egy veszélyes nemzetközi helyzetben, ami mára kialakult a világban, csak az EU, a NATO és az Egyesült Államokkal kerülne szembe, már az is végzetes és történelmi tragédiával egyenlő, öngyilkos lépés volna, de az, hogy közvetlen szomszédaival, történelmi sorstársaival, az egész Kelet-Európával megszakítja, vagy szinte nullára redukálja, de inkább ellenségessé teszi a kapcsolatait, az minden képzeletet felülmúló ostobaság.
A világ legnagyobb hatalmai, beleértve az Egyesült Államokat vagy Franciaországot, Németországot, Olaszországot, Japánt, Kanadát vagy Ausztráliát, ma kivétel nélkül szövetségeseket keresnek, és szövetségeket kötnek, a meglévő szövetségi rendszereket erősítik és újakat alapítanak.
Ugyanezt teszik a világ azon országai is, amelyek jelenleg a másik oldalon pozicionálják magukat, élükön Oroszországgal és Kínával, amelyek közül Oroszország éppen háborúba sodródott a NATO-val, gazdaságát hadigazdasággá alakította, miközben háborús lázban él Kína is, amely egyre nyíltabban készül Tajvan erőszakos visszacsatolására a Kínai Népköztársasághoz.
Kinek jutna eszébe egy ilyen helyzetben uniós tagországként, NATO-tagként hintapolitikáról álmodozni, és arról képzelődni, hogy egy nagyobb kínai városnyi lakossal rendelkező és egy amerikai szövetségi állam GDP-jének a töredékét felmutató, természeti kincsekkel, energiaforrásokkal és hadsereggel nem rendelkező ország majd egyszerűen kimarad a nemzetközi polarizációból és elköteleződésből, hogy kihasználhatja alig létező gazdasága számára az ide-oda kötődés állítólagos gazdasági előnyeit?
Ki az, aki elhiszi, hogy ezt az ide-oda csapódást bármelyik fél hosszabb távon el fogja tűrni? Ez érvényes úgy az egyik, mint a másik oldal hatalmaira. Ki hiszi el, hogy abból lesz Magyarországnak előnye, hogy szakít azon országok közösségével, amelyekkel szembeni gazdasági kitettsége majdnem 100 százalékos, amin évtizedek alatt sem volna lehetséges változtatni, még ha annak minden feltétele ideálisan adott volna, akkor sem. Egyszerre két lovat még akkora hátsóval sem lehet megülni, amilyennel a magyar kormányfő rendelkezik.
Orbán Viktornak nincs észszerű válasza arra, hogy miért teszi azt, amit tesz. Az ugyanis demagóg szájtépés, hogy Magyarország békepárti, ellentétben a fejlett nyugat, az egész demokratikus világ vezető nagyhatalmaival és Magyarország valamennyi szomszédjával, akik mind-mind háborúpártiak. Hogy teljes legyen a nevetségességbe és groteszkbe forduló kormányzati retorika: Magyarország kivételével egész Európában és a tengerentúl is mindenki Soros György kottájából játszik.
Magyarország szövetségesei állítólag kivétel nélkül genderhívők és migránssimogatók, keresztény gyökereiket megtagadó „ördögök”, akiket, ki más, mint Orbán Viktor fog „ördögűzést tartva” kiebrudalni Európából neonáci és neofasiszta barátaival, és az utolsó rúgást pedig maga a nagy Bayer Zsolt fogja abszolválni a menekülő ülepekbe, páratlanul cifra magyar nemzeti káromkodások kíséretében.
Jó volna, ha most valaki megrázna és felébresztene, és kiderülne, mindez, amit itt leírtam, csak egy rossz álom volna! x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 