Az igazi békepártiak a lövészárkokban vannak

Értelmetlen vita folyik arról, ki a béke- és ki a háborúpárti. Akik feltétel nélküli támogatást nyújtanak Ukrajnának honvédő háborújában, vagy azok, akik – a béke kedvéért, fegyverszünetet követelve – nem küldenek fegyvert a megtámadottnak, hogy védekezni tudjon az agresszorral szemben.

A magyar hivatalos álláspont szerint az a békepárti, aki nem segíti elő a harcok eszkalálódását fegyverek küldésével az ukránoknak, mint például a magyar kormány, amelyet nem zavar, hogy ezzel de facto az oroszokat támogatja, és nem a békét szolgálja, legfeljebb egy orosz békét segít elő, amelynek lényege Ukrajna leigázása, területének Oroszországhoz csatolása.

Az igazi békepártiak azonban nem az egyik, nem a másik oldalon állnak, sőt még véletlenül sem a jóindulatú nyugat-európai béketüntetések részvevői között vannak. Az igazi békepártiak az ukrajnai lövészárkokban bújnak meg kékülő szájszéllel, elgémberedett ujjakkal, a puszta életükért remegve, amikor az ellenségre céloznak, és amikor rájuk lőnek, bombák, rakéták csapódnak be mellettük, vagy légvédelmi lövedék, rakéta találja el a gépeiket.

A békét leginkább az Ukrajnában harcolók akarják. Csak azok nem, akik már tömegsírokban fekszenek, vagy árokparton vannak elásva, akiknek a béke már csak a béke poraikra. Esetleg azon kevesek nem békepártiak, akiket emberségükből teljesen kifordított a háború. A vérontás emberroncsokat, lelkileg beteggé vált embereket teremt.

A béke a Nyugat-Európába és Lengyelországba menekült több millió ukránnak, a lövészárkokba, tankokba, páncélosokba mint mozgó koporsókba zárt, az életükért harcoló százezreknek hiányzik a lenginkább. De békéért imádkoznak az Ukrajnába vezényelt fiatal orosz katonák is. A béke áldás lenne azoknak is, akik emberségükből kifordulva rettenetes tetteket hajtanak végre a vérszagtól megrészegülve, a háborús pszichózis hatása alatt.

Az igazi békepártiak azok, akik elszenvedik, a saját bőrükön érzik a háborút. Az kapkod a levegőért, akinek hurok szorul a torkán. Az becsüli a vizet, aki sivatagba téved. A békét a háborúk résztvevői, elszenvedői óhajtják igazán. Anyák, nők, gyerekek, fiatal katonák és meglett férfiak.

Az ukránok nem azért harcolnak, mert szeretnek oroszokat ölni, és az orosz katonák sem azért törtek az ukránokra, mert ez volt életük vágya. Tőlük független erők tevékenységének áldozatai, és fiatalon életükkel fizetnek mindkét százezrek mindkét oldalon.

De mégis, aki őszintén békét akar az országok és népek között, az nem félhet fegyvert fogni a béke ellenségeivel szemben, nem félhet harcba szállni a diktátorokkal, a hatalmi mámorban szenvedő népbutítókkal és uszítókkal, akik kétségbe vonják az útjukban állók élethez való jogát, mert birodalmakat építenének, hatalomra áhítoznak, és mások javaira fáj a foguk.

Van igazságos, honvédő háború. Ilyen ma az ukránok háborója Oroszország ellen. A magyar nép is többször megvívta már a saját igazságos és honvédő háborúját. (Két nap múlva éppen erről fogunk emlékezni.) Nem is egyszer ugyancsak az oroszok ellen. Hogy lehet, hogy Magyarország kormánya nem áll azok mellé, akik, mint a magyar nép egykoron, a szabadságukért és a saját hazájukért ontják a vérüket?

Milyen lator az, aki eltagadja egy szomszédos ország népének jogát az önrendelkezéshez, miközben a saját önrendelkezésének sérthetetlenségét kéri számon a világon? Mekkora tehetségtelen és erkölcsi nulla az olyan vezető, aki népe érdekeit csak más népek érdekeinek semmibevételével látja érvényesíthetőnek?

Mire számíthat egy ország a szövetségesei részéről, ha elárulja és cserben hagyja őket? Milyen pozíciója lesz a civilizált országok közösségében annak, aki ellenségének tartja a szövetségeseit, és baráti, stratégiai kapcsolatokat épít a szövetségesei ellenségeivel?

Nincs az a terjedelmes politikusi ülep, amellyel két lovat lehet egyszerre megülni. A szellemi törpe sámlira állva sem lesz nagyobb, csak messzebbről felismerhető. Egy nép olyan vezetést kap a nyakába, amilyet hajlandó eltűrni. Magyarországot nem Soros György, nem a pirézek, hanem az Orbán-család kaparintotta meg és fosztja ki.

A magyar nép apraját és nagyját nem a nyugati liberalizmus és a gender tanok, a nem létező háttérhatalom, hanem Orbán Viktor taszította tömeges szegénységbe, tudatlanságba, szellemi restségbe és testi kiszolgáltatottságba, amihez ocsmány módon segítő és enyves kezét nyújtotta a magyar katolikus egyház.

Tettükért kiérdemelték isten méltő büntetését. Mivel én és még sokan mások is ateisták vagyunk, nem fogjuk a dolgot teljesen a jóistenre bízni. Orbán és bűntársai börtöncellájának kulcsát a Dunába tervezzük hajítani. A nap, amikor a magyar nép végre észhez tért, megfosztja Orbánt a hatalmától és a szabadságától, nemzeti ünnep lesz.

És a költő szavaival: “A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!” Orbán Viktor – a magyarok akaratából – idén utoljára lép fel és szónokol Petőfi szülőháza előtt, mert a nem távoli jövőben, rabtársaival együtt, csak akkor jelenhet meg Kiskőrösön, amikor “az utcai harcossal” és társaival március 15-e előtt rendszeresen kifestetjük Petőfi Sándor szülőházát. x

Zsebesi Zsolt