Milák Kristóf a mi Özilünk a vízben

Mesut Özil német világbajnok focista és Recep Tayyip Erdoğan török elnök

Milák Kristóf, az év magyar sportolója, olimpiai bajnok, többszörös Európa-, világbajnok másokhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy aki jól tud úszni, futni, távol ugrani, vagy más sportokban kimagasló teljesítményre képes, annak meg kell szólalnia a világ nagy dolgairól. Pedig nem.

Milák kifejtette drótnál egyszerűbb, Fidesz-konform véleményét a mérkőzések előtti térdelésről, ami – szerinte – idegen a mi kultúránktól, pedig a rasszizmus, ami ellen a térdeléssel állást foglalnak mások, otthon van itthon. Ha nem is voltunk – és nem is a mi hibánkból – gyarmatosítók, azért – hogy mást nem mondjak – szárad a magyarok lelkén néhány honfitársunk faji megkülönböztetés miatt elszenvedett hányatott sorsa és halála is.

Talán Milák is rádöbbenne, hogy milyen faramuci dolgot művel, ha figyelne a saját szavaira. Az edzőváltásával kapcsolatban azt fejtegeti, hogy több beleszólásra vágyott a saját edzéstervébe, amit azzal indokolt, hogy 16 éve úszik, és nyilván tudja, mire képes, mire van szüksége mint úszónak.

Nem biztos, hogy így van, de akár lehet is. Mindenesetre nyilván nagyobb kompetenciával szólhat hozzá a saját dolgaihoz, az úszásedzések milyenségéhez, mint a rasszizmus kérdéséhez. Vagy akár ahhoz, hogy jelen legyenek-e a világversenyeken az orosz és a fehérorosz sportolók, miközben az edzésmunkájukat finanszírozó és a teljesítményük dicsőségén hízó politikusaik egy szomszéd ország ártatlan polgárait gyilkoltatják halomra.

Talán ha egyszerűbben magyarázom: nem azért nem veszünk orosz olajat, gázt, mert haragszunk az ottani olajra vagy gázra, hanem azért diszkrimináljuk ezeket a nyersanyagokat, mert rosszallásunkat fejezzük ki azokkal szemben, akik ezeket birtokolják, és profitálnak belőlük. Tesszük ezt európaiak jó szívvel – kivéve a magyar kormányt és fejét – annak ellenére is, hogy ezzel magunknak is nehézségeket okozunk.

Aki ma az orosz és a fehérorosz sportolókat hiányolja a nemzetközi versenyekről, az orbáni szankcióellenes hazug propagandát ülteti át a sport nyelvére, akkor is, ha olimpiai bajnok és többszörös Európa- és világbajnok. Vagy éppen azért. Mert úszásban jó. Csak. Aki a szankció sújtotta orosz és fehérorosz sportolókkal érez együtt az ukránok helyett, az nem olimpiai, nem Európa- és nem világbajnok. Etikában, erkölcsösségben semmiképpen.

A hazájukban megtámadott, nemzeti érzéseikben meggyalázott, a megszállók által halomra gyilkolt ukránok iránt érzett empátia-megmérettetésen az olimpiai, világ- és európai aranyérmekkel dekorált Milák Kristóf az előfutamon elbukott.

Talán – ahogy az úszásban is – jobb lenne önálló, tudásra alapozott véleményt mondani, és nem a kurzust szajkózni, a nem éppen szellemi olimpiai bajnokok véleményét osztani. Esetleg nem ártana egy kicsit kisebb mellény, nagyobb szerénység. Ha nincs más, akkor elég az okos hallgatás is. Aranyérmek ide, aranyérmek oda.

Mielőtt megvádolnának a szólásszabadság korlátozására irányuló törekvéssel: természetesen szabad hülyeségeket beszélni olimpikonoknak is. De mennyivel sportosabb Enes Kanter, az a török nemzetiségű amerikai kosaras, aki évek óta bírálja a török elnök diktatúráját, ezért most hazája félmilliós váltságdíjat tűzött ki a fejére.

Enes Kanter az életével játszik, mert bírálni merészelte országa vezetőjét. Nem úgy, mint Mesut Özil világbajnok futballista, aki csak a becsületét és európai népszerűségét veszíthette el azzal, hogy Erdoganhoz dörgölőzött. Úgy látszik, hogy Milák a mi Özilünk, és nem a Kanterünk a medencében. x

Zsebesi Zsolt