Lázár és Csányi 200 éves késésben – Mezőhegyesi Ménesbirtok újratöltve

Lázár János hatalom nélküli, feltörekvő Fidesz-huszár és Csányi Sándor magyar bankár-mágnás szalagot vágott a Mezőhegyesi Ménesbirtok romjain, azt ígérve, hogy megteremtik, amit több mint 200 éve már mások létrehoztak. Az esemény amennyire teátrális, annyira anakronisztikus is, mivel két évszázados késéssel hirdetnek meg létrehozni valamit, ami már két évszázada állt, és már 100 évvel ezelőtt a kor legmagasabb színvonalát képviselte.

A Mezőhegyesi Ménesbirtok egykoron az osztrák császár utasítására született meg, hogy a császári hadsereg számára katonai lótenyésztési bázisul szolgáljon. Hamarosan a korszerű földművelés és állattenyésztés, a mezőgazdaság állami mintagazdaságává vált, és az is maradt a 20. század végéig. Fénykorában, még a 19. században saját vasút- és telefonhálózattal, cukorgyárral, malommal, úthálózattal, a katonák számára laktanyákkal, több felekezeti templommal bíró világszínvonalú komplex mezőgazdasági nagyüzem volt.

A 20. századra megmaradt állami tulajdonban és amolyan mintagazdaságként, a legkorszerűbb mezőgazdasági technológiák kísérleti terepeként, a kukoricavetőmag-termelés Európa-szerte ismert bázisaként működött, egy időben az amerikai Pioneer megbízásából termelte a vetőmagot. Automata öntözési rendszere saját meteorológiai központjából távvezérelven működött.

Száz évre visszanyúló gyomtérképe alapján csak ott és csak a szükséges mértékben alkalmaztak gyomirtót, műtrágyát alig, mivel a földje a hosszú legeltetés miatt csodálatosan termékeny, amit nyugati mezőgazdászok készek lettek volna megvásárolni és teherautóra rakni. Ötvenhektáros tábláin már a múlt század végén traktoros nélküli erőgépek végezték önvezérelve a szántást.

Lázár és Csányi most felfedezik és újraalapítják a Ménesbirtokot, mintegy ráígérve a 18. században létrejött gazdaság eredményeire. Egy olyan – mára már rendesen szétlopott – nagyüzem körül ólálkodnak, amelyet előbb alapítottak meg, mint az Amerikai Egyesült Államokat. A Mezőhegyesi Ménesbirtokot a rendszerváltás utáni magyar kormányok szinte egyforma szorgalommal tették tönkre és szabdalták fel funkciók nélkül maradt darabkákra, hogy a felmérhetetlen értékű termőföldből jusson minden tolvaj politikusnak. Érdemei szerint.

Ez önmagában is szomorú és példaértékű pazarlás, tolvajlás volt. A magyar nemzeti nagytőke azonban azzal, hogy Lázár-Csányi példáját követve a mezőgazdaságba forgatja a magyar adófizetőktől kisajátított és részben üzleti tevékenysége révén szerzett milliárdjait, fényes tanúbizonyságát adja annak, hogy szemben a Ménesbirtokot 200 évvel ezelőtt létrehozó és a 19. században a csúcsra járató gazdasági értelmiséggel, nincsenek tisztában a kor igényeivel. A 19. században sikerágazat volt a mezőgazdaság, ma nem az.

A magyar nemzeti nagytőke kukoricaföldekbe, tehénistállókba, disznóhizlaldákba, vágóhidakba, nagy többsége ingatlanokba fekteti a tőkéjét, mintha 100 évvel a kor mögött kullogna. Egy tucat magyar nagytőkés sincs, aki – példát véve a 100 évvel ezelőtti elődöktől – a jelen kor igényeire reagálva, olyan iparágba fektetne be tőkét, amelynek nem 200 éves múltja, hanem ugyanennyi jövője van.

A Mezőhegyesi Ménesbirtok egykoron ezreknek adott munkát és megélhetést, ma ugyanakkora földterület tizedannyi embert sem tud eltartani. Magyarországnak alig van, de inkább nincs korszerű, high-tech iparága. Orbán Viktor munkaalapú társadalmat hirdet, miközben a világ tudásalapú társadalmakat épít.

A magyar mezőgazdaság és az élelmiszeripar együtt a nemzetgazdaság bruttó hozzáadott értékének mintegy 4,1 százalékát adja. Az országban foglalkoztatottak alig 4,6 százaléka dolgozik a két ágazatban. A magyar munkavállalók többsége összeszereléssel, szolgáltatással foglalkozik, szinte nem termel semmit, magyar szellemi terméket egyáltalán nem. Nincsenek magyar nagyüzemek vagy high-tech cégek, de sikeres kis- és középvállalkozások se nagyon. A Magyarországon összeszerelő multik nem ösztönzik, de bénítják a magyar KKV szektor fejlődését, mert hozzák magukkal a közben szintén multivá vált beszállítóikat.

A Fidesz-kormány is az összeszerelő multiknak adja a milliárdos támogatásokat. Mégis, a magyar KKV-k nagy problémája nem az, hogy nem jutnak pénzhez, hanem az, hogy a pénzeket nem tudják hatékonyan felhasználni, saját szellemi termékké, a világpiacon eladható késztermékké konvertálni. Ennek hátterében nem a magyar emberek lustasága vagy fantáziaszegénysége, hanem a magyar oktatási rendszer elmaradottsága, a társadalmi esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás hiánya áll.

Lehet Orbán Viktornak és mindenki másnak azért nyivákolni, hogy a Magyarországra tőkét és technológiát behozó, itt összeszerelő, de akár kutató-fejlesztő munkát végző nyugati cégek kiviszik a nyereségüket az országból, de ennek semmi értelme nincs. Ez így működik. Amíg nem lesznek magyar tulajdonú sikeres high-tech cégeink olyan iparágakban, amelyeknek nem múltja, hanem jövője van, addig csak az ilyen értelmetlen propagandasiránkozások kora vár ránk.

A kiutat a magyar oktatási és szakképzési rendszer, a magyar szociális támogatási rendszer teljes reformja jelenti. Először is versenyképes, a 21. században használható tudást kell a gyerekeinknek adni. Másodsorban lehetővé kell tenni, hogy egy 10 milliós országban ne csak a néhány nagyvárosban, jellemzően a Budapesten, módos családokban született gyerekek érvényesülhessenek, hanem minden magyar fiatalnak azonos esélye legyen tehetsége és szorgalma alapján a részvételre a magas színvonalú alsó-, közép- és felsőfokú képzésben.

Nem a diákolimpiákon és egyéb nemzetközi tanulmányi versenyeken aranyérmeket nyerő diákelitünkre kell büszkének lenni – persze ezt sem kell szégyellni –, de igazán azzal kellene dicsekedni, hogy hány százezren részesülnek hazánkban a kor szellemének megfelelő magas szintű oktatásban. Nem az számít elsősorban, mire képesek a legjobbjaink, hanem az, hogy mit tud az átlag.

Egy ország, egy nemzet számára az a legfontosabb, milyen teljesítményt nyújtanak állampolgárainak milliói, és nem az, amit egy-két tucat éltanulója produkál. Sőt, ha az átlag messze elmarad az élenjáróktól, akkor a legjobbak teljesítménye is kárba vész, vagy nem idehaza, hanem a határokon túl lesz csak képes eredményes lenni.

Magyarországnak nem kormányváltásra, hanem rendszer- és paradigmaváltásra van szüksége az élet valamennyi területén. Szine mindent másképpen kellene csinálni, mint ahogyan eddig. Szinte mindenről másképpen kellene gondolkodni, mint ahogy eddig gondolkodtunk.

Van-e erre kellő szellemi kapacitás, van-e egy ilyen fordulat végrehajtásához elég szellemi tőkéje Magyarországnak? Vannak-e ehhez elkötelezett embereink, van-e ennek tömegtámogatása? Ha ebből csak egy is hiányzik, akkor Magyarországnak nincs jövője.

Zsebesi Zsolt