Macron és a szuverén Európa

A francia elnök nemzetközi feltűnést és éles bírálatokat kiváltó interjújában mindjárt kínai útja után kiállt Európa szuverenitása mellett, de nem Oroszország vagy éppen Kína ellenében, hanem az Egyesült Államokkal szemben.

Emmanuel Macron úgy véli, hogy az Egyesült Államok távol-keleti kalandjaiban, mint például Tajvan megvédése egy kínai támadással szemben, nem feltétlenül kell Európának is részt vállalnia, mivel az öreg kontinensnek nem az Egyesült Államok csatolmányaként, hanem éppen ellenkezőleg, független, szuverén erőként kell a saját érdekeit képviselnie.

Ebben önmagában semmi új nincs, akár helyeselni is lehet, miért ne lenne az Európai Uniónak mint a világ legnagyobb gazdasági övezetének saját érdeke, és miért ne lépne fel annak védelmében? Nem ez a kérdés, amit Macron számára fel kellene tenni, hanem az, hogy vajon miért gondolja a francia elnök, hogy Európa érdekét Kínával együttműködve lehet képviselni? Éspedig az USA-val szemben.

Miért gondolja Macron, hogy a legfontosabb dolgunk az volna ma, hogy óvakodjunk az orosz–ukrán háború kapcsán Moszkvát megalázni, két vállra fektetni? Helyette lehetővé kell tenni Putyin számára, hogy arcvesztés nélkül farolhasson ki a konfliktusból, amit maga idézett elő, és amelyben – szerinte – Oroszország a létéért küzd az egész nyugattal szemben.

Macron rosszkor mondott nagyon rosszat. Kína éppen azon dolgozik, hogy saját területi igényeinek erőszakos kielégítése, magyarul, Tajvan lerohanása érdekében eltakarítson az útjából minden akadályt, mindenekelőtt a nyugati nagyhatalmak, az egész nyugat összefogását és szolidaritását, a NATO esetleges egységes fellépését egy Tajvan elleni agresszió esetén.

Az úgynevezett nyugat minden nagyobb nehézség és lelkiismeret-furdalás nélkül együtt tudott és együtt tudna élni a súlyos emberi jogsértésekkel, a szabadság nagy deficitjével Oroszországban és Kínában, de máshol is, ha azokkal gyümölcsöző, pontosabban extraprofitot hozó üzleti kapcsolatokat tud – ahogyan tudott és még tud is – fenntartani. És ez az USA-ra is vonatkozik természetesen.

Azzal a feltétellel, hogy Kína és Oroszország is marad a nyugat által számára kijelölt helyen és szerepben, amivel egyébként mindkét ország évtizedekig meg volt elégedve, és nem próbálkozik a világpolitikában és a katonai erőviszonyokban a Szovjetunió szétesése után kialakult status quót megváltoztatni. Nem veszélyezteti egyetlen nyugati nagyhatalom érdekeit sem.

A nyugat szemrebbenés nélkül tűrte, amit Oroszország a határai közvetlen közelében lévő országok „szuverenitása” ellen elkövetett, hol gazdasági, hol katonai eszközökkel, Angela Merkel szeme sem rebbent, és zöld utat adott az Északi Áramlat olajvezeték megduplázására és Ukrajna, valamint Lengyelország elkerülésére a Krím annektálása után. Nagyjából a semmivel volt egyenlő a nyugat válasza az ukrán szuverenitás akkori megsértésesére, ami történelmi hiba volt.

Kínát sem állította a sarokba a nyugat – gazdasági és egyéb érzékeny téren – az ottani emberjogi helyzet miatt, és ugyancsak hátratett kézzel nézték a nyugati nagyhatalmak, hogyan építi ki és növeli nemzetközi befolyását Peking az ország anyagi lehetőségeire és az egyre jelentősebb katonai erejére támaszkodva. Akkor kongatták csak meg a vészharangot, amikor napirendre került Moszkva és Peking összefogása a nyugat ellen.

Most, hogy Putyin „speciális akciója” következtében egyértelművé vált, hogy Oroszországot csak erővel lehet eltéríteni a Szovjetunió újjáélesztését célzó terveinek megvalósításától, továbbá Kína is egyre kevésbé fogja vissza magát Tajvan lerohanásának kérdésében, a nyugat – ha későn és vonakodva is – leszámolt pacifista évtizedeivel, fegyverkezésbe fogott, és végre kiállt Ukrajna mellett, letette a garast elsősorban Oroszországgal, de Kínával szemben is.

Ebben a helyzetben jött nagyon rosszkor Macron állásfoglalása, ami alkalmas a nyugati egység megbontására, és életveszélyes a polgári demokráciákat működtető országok gazdasági és katonai biztonsága szempontjából. Nem arról van ugyanis szó, hogy egymással kibékíthetetlen politikai rendszerek versenyeznek egymással, hanem arról, hogy a szabad világ ellenfelei, Kínában, Oroszországban, de nem csak ott, úgy érzik, hogy esélyük van a végső győzelemre.

A jelenlegi kínai vezetést és Putyint senki nem fogja meggyőzni arról, hogy mondjon le Ukrajnáról és birodalomépítő vágyairól, hogy Peking hagyja meg Tajvan függetlenségét, és érje be a világ műhelyének szerepével, erejét és energiáit fordítsa a saját országa belső helyzetének stabilizálására.

Mert ott van bőven teendő Oroszországban és Kínában is, hogy csak mást ne mondjak, a kínai egy főre eső GDP még mindig kevesebb, mint ugyanez a magyar mutató. Kína a 2019-es egy főre jutó 10 ezer dollár körüli GDP-jével a világ ranglista előkelő 69. helyére küzdötte fel magát.

Pont 15 hellyel áll Magyarország (54.) mögött, amelynek az egy főre eső GDP-je meghaladja a 16 400 dollárt. A listán az USA a maga 65 ezer dolláros egy főre eső GDP-jével a 7. Nincs olyan európai ország Bulgária és Törökország kivételével, amelynek alacsonyabb lenne az egy főre jutó GDP-je a kínainál.

Oroszország GDP-je 1,7 billió dollár körül van, míg az Egyesült Államoké nagyobb, mint 21 billió, és akkor nem beszéltünk arról, hogy a „futottak még” kategóriában ott van az EU gazdasági teljesítménye, ami meghaladja az USA teljesítményét is. Ja, és Japán, Kanada vagy éppen Dél-Korea.

Az USA katonai kiadásainak összege akkora, mint a sorban után következő 9 országé összesen, beleértve a Kína és az orosz ilyen kiadásokat is. Vagyis ép ésszel még korántsem jött el annak az ideje, hogy Kína vagy Oroszország, vagy mindkét ország közösen a siker reményében szállhat sorompóba a nyugattal. (Oroszországnak még Ukrajna is kemény diónak bizonyul.)

A nyugatnak, és benne Franciaországnak is, létkérdése, hogy a „feltörekvő” nagyhatalmi státuszra aspiráló két országot, Kínát és Oroszországot visszatartsa attól, hogy túlbecsüljék saját „érdekérvényesítő” képességüket, főleg katonai téren.

Ez nem jelent automatikus katonai összecsapást sem Oroszországgal, sem Kínával. Az amerikai vezérkari főnök, Mark Milley legutóbbi képviselői meghallgatásán a jövő évi védelmi büdzsé kérdésében néhány nappal ezelőtt a következőket mondta:

„Nem elkerülhetetlen és nem küszöbön álló egy összecsapás Oroszországgal és Kínával. Annak érdekében, hogy a jövőben elkerülhető legyen egy ilyen konfliktus, az amerikai hadseregnek továbbra is a legerősebbnek kell lennie a világon” .

“Az Egyesült Államok nem számít kínai támadásra Tajvan ellen, de hosszú távon továbbra is Kína jelenti a legnagyobb kihívást az Egyesült Államok számára. Az ázsiai ország dominanciára törekszik a Csendes-óceán nyugati részén és Ázsiában a következő tíz évben.

Milley szerint Kína 2049-re meg akarja előzni az Egyesült Államokat katonai képességekben. 2049 szimbolikus év a Kínai Kommunista Párt számára, mivel ez a Kínai Népköztársaság megalakulásának 100. évfordulója.”

Milley figyelmeztetett, hogy „Kína lépései a konfrontáció és esetleges konfliktusok felé haladnak szomszédaival és esetleg az Egyesült Államokkal. Oroszország “akut fenyegetést” jelent, és továbbra is “nagyon veszélyes”, mert mind Kínának, mind Oroszországnak megvannak az eszközei az Egyesült Államok érdekeinek és az amerikai életmódnak a veszélyeztetésére.”

A feladat tehát világosnak tűnik. Amennyiben az Egyesült Államoké marad a világ legerősebb hadserege, valamint a nyugati világ országai együtt továbbra is kellő gazdasági erőt és katonai potenciált tudnak felmutatni, háború nélkül is elkerülhető, hogy a világ orosz és/vagy kínai uralom alá kerüljön. DE sajnos a régi bölcsesség érvényes: tartsuk szárazon a puskaport! x

Zsebesi Zsolt