Valóban élen járunk Európában – Magyarországon már most totális a káosz és történelmi méretű a válság

Nyugat-Európa komoly erőfeszítéseket tesz a válság elodázása érdekében, ezért az állam mindenütt euró-milliárdokat költ arra, hogy néhány átmeneti hónapig a munkavállalók, de a vállalkozók és a vállalatok se lökésszerűen érzékeljék, hogy megállt a gazdaság, nem lehet termelni, szolgáltatni, értékesíteni, nincs munka.

Közpénzen lehetővé teszik, hogy a gazdaság szereplői átvészelhessék a járvány idejét, és majd a fellendülés korszakában megindulhasson a termelés, és a dolgozók visszatérhessenek a munkahelyeikre, ahol nem veszítették el az állásukat, és mindent ott folytathat mindenki, ahol abbahagyta.

Magyarország – szokás szerint – más utat választott, mint a világ normális országai. A magyar kormányfő a tömeges munkanélküliségre két orvosságot írt fel az országnak. Az első, a legkreatívabb az, hogy nem közlik a munkanélküli statisztikát, senkinek nem kötik az orrára, hányan maradtak munka nélkül a járvány miatt. Így egyelőre a már most meglévő több százezres munkanélküliség mintegy nem is létezik, sem papíron, sem az emberek közösségi tudatában, mert ugyan a munkanélküliek tudnak a saját helyzetükről, de nincs képük a baj általános nagyságáról és így annak komolyságáról.

A másik orvosság még keserűbb. Magyarországon szinte senkinek nem adnak átmeneti támogatást, segélyt vissza nem térítendő formában, hanem helyette hiteleket, a hiteltörlesztések felfüggesztését ajánlják, a bankok farkával verik a csalánt, amelyek egyébként már május elsejével elkezdték ezt a kondíciós listáikon visszaszerezni a szolgáltatások díjainak emelésével. A munkavállalók pedig keressenek maguknak munkát a szinte teljesen leállt munkaerőpiacon. Magyarul: Magyarországon az állam vagy nem tud, vagy nem akar a költségvetésből pénz fordítani a vírusjárvány következményeinek enyhítésére.

Amiben elsők voltunk, az az adóemelés és rendkívüli adók kivetése. Bankokra, kereskedelmi láncokra. Ezek természetesen az ügyfeleikkel, a vevőikkel fogják kompenzálni az így leromló jövedelmezőségüket, a járvány miatt náluk is megromlott üzletmenet negatív következményeit. Orbán Viktor egyszerűen a lakosságot és a vállalatokat ért veszteségeket magukkal a veszteséget elszenvedettekkel fizetteti meg, miközben óriásplakátokon hirdeti az állam bőkezűségét és empátiáját azoknak, akiknek hazug plakátok nélkül sincs a legkisebb fogalmuk sem a valós helyzetről.

Miközben a fél világ azt számolgatja, mennyit esik az egyes országok gazdasági teljesítménye, addig Magyarországon az állami propaganda azt sugallja, hogy nincs gond, hiszen Orbán Viktor úgy is annyi új munkahelyet teremt, mint amennyi a járvány miatt megszűnt. Nyilván a járvány után. Vagyis most, az elkövetkező hónapokban senki semmire ne számítson, próbáljon meg élve maradni kenyéren és vízen. Ezt persze nem mondják, csak gondolják. Méghozzá komolyan gondolják.

Az egymillió forintos kérdés: vajon mi olcsóbb, eredményesebb, humánusabb: megvédeni a meglévő munkahelyeket, és néhány hónapon át úgynevezett rövidített munka után az állami költségvetésből bért fizetni, pontosabban a vállalatok helyett a dolgozók béreinek 70-80 százalékát átvállalni, és ezzel a munkahelyeket megmenteni, vagy hagyni megszűnni őket, és azt ígérni, hogy kapnak az emberek ezek helyett újakat. Nos, a válasz adja magát. Nyilván a segély a jobb megoldás, ami abból látszik, hogy minden normális ország ezt választja, csak Magyarország nem.

Orbán kormányfőcske és Varga Mihály gazdasági miniszterecske nem véletlenül tartja titokban, mennyi új munkanélkülink van, továbbá az is szigorúan őrzött államtitok, mennyit adunk a multinacionális cégeknek milliókban egy-egy új munkahely létrehozásáért. Mint ahogy az is, mennyibe kerülne – legalább a becslés szintjén –, ha az elveszett állások egy részét közmunkával kellene pótolni. A százmilliárdok a propaganda-sajtóban röpködni fognak, de nem most, majd csak akkor, amikor valahonnan összekotorják őket. Addig marad a kenyér és a víz. A cégeknek a csőd.

A koronavírus-járvány kezelése az orbáni „kormányzás” állatorvosi lovának tekinthető. A rendszer a maga teljes szépségében tárulkozik fel. Az orbáni válságkezelés módszereinek minden eszköze bevetésre került. Kezdetben a valósi helyzet eltitkolása, a legkézenfekvőbb és mindenki más által fontosnak tartott intézkedések szükségességének letagadása (nem kell teszt, nem kell maszk), legalább addig, amíg megjönnek a hiányzó eszközök, hogy az időhúzás és a késlekedés utáni lépéseket paradigmaváltásnak eladva ráforduljunk a valós cselekvésre.

A kórházak kiürítése a járvány betegeinek, akik egyelőre nem érkeztek meg a számukra felszabadított ágyakra, csak tovább erősítette a sejtést, hogy a járvány fékezésére és tömegessé válásának megakadályozására hivatkozó intézkedések kizárólag azt a célt szolgálták, hogy elfedjék a szomorú tényt, hogy a járvánnyal foglalkozóknak fogalmuk sincs semmiről, főleg arról nincs, hogy hol is tart a járvány, melyik szakaszában vagyunk, hányan lehetnek fertőzöttek valójában, és azok hol a bánatos francban vannak. Minden egyébre ott volt az állami propaganda, a hírzárlat, és az orvosok helyett a rendőrök által „validált” adatok.

Milyen ország az, ahol egy világjárvány idején nem járványügyi szakemberek, a válságkezelésre létrehozott intézmények szakemberei, hanem magyarul sem tudó rendőr alezredesek olvasnak be naponta a televízióban semmitmondó rendőri statisztikákat. Ahol a II. világháború óta a legnagyobb kihívásnak minősített válsághelyzetben egy olyan orvosnő szerencsétlenkedik az emberek előtt, akiről egyébként el kellene higgyük, de minden erőfeszítésünk ellenére nem tudjuk elhinni, hogy szakszerűen, határozottan, empátiával, és a nemzetközi együttműködésbe bekapcsolódva képes egy világjárvány magyarországi frontján a védekezést irányítani és ellenőrizni.

Milyen ország az, ahol a sajtónyilvánosságot ma már olyan mértékben lehet beszűkíteni, hogy szinte senki nem tud semmiről semmit, mert senki nem nyilatkozik senkinek semmiről. Az ország vezetése, a járványügyi szakemberek csak dekrétumokban, rendeletekben, és érthetetlen vagy az információk félrevezető tálalásával képernyőn, interneten keresztül érintkeznek a lakossággal, amelyik azt sem tudja jelenleg, hogy van-e az országban orvosi ellátás a mai, szerdai napon vagy nincs, hogy a betegeket a kórházakban kezelik-e, a háziorvos fogadja-e őket vagy csak telefonon lehet orvoslást kapni a betegségekre. Esetleg ráolvasással a tévéképernyőn keresztül.

Magyarország már ma totális káoszban, mély válságban van. Csak már nincs szemünk ezt észrevenni, nincs erőnk és szabadságunk sincs erre reagálni, továbbá a magyar lakosság nagy része milliárdokon üzemeltetett állami és kereskedelminek hazudott kormánypárti sajtótermék révén a tökéletes tudatlanságban van tartva arról, mi is a tényleges helyzet, és még inkább arról, mi vár rá a következő hónapokban.

Van-e annál nagyobb válság, mint amikor a gazdaság megáll, a lakosság tétlenül és információk nélkül otthon ül, a kormánypárti politikusok a parlamentben a nőkön töltik ki a dühüket, mint ahogy az társadalmi szokás nálunk, az ellenzék minden újabb seggberúgás és szemen köpés után újra és újra visszamegy az országgyűlésbe ugyanezért, mert másért semmi értelme nem lenne. Leszámítva természetesen a fizetését.

Van-e annál nagyobb válság, mint amikor az ország kormányfője a saját európai pártcsaládjával birkózik a kirúgás előtti utolsó órában, és mint aki elvesztette belátóképessége maradékát is, nyugat-európai vezető politikusokat akar rábírni arra, hogy elnézést kérjenek a magyar néptől, amely népet ezek a politikusok inkább sajnálják, mint hogy megsértsék, hacsak azzal nem, hogy időről időre felteszik a kérdést: hogyan bírják elviselni azt az embert, aki elvette a demokráciájukat, aki minden nap milliárdokkal lopja meg őket, a világ színe előtt csak szégyent hoz rájuk, akit a szövetségesei elárulásáért és hátbatámadásáért már egész Európa utál és gyűlöl.

Van-e annál nagyobb válság, mint amikor egy ország politikai vezetése felnőtt embereket Sorosokkal, háttérhatalmakkal, nemzetközi, magyarellenes összeesküvéssel traktál, ahelyett hogy megoldásokat dolgozna ki és bocsátana társadalmi vitára, amikor a fél világ azon lamentál, hogy semmi nem lesz már úgy, ahogy eddig volt, csak senki nem tudja, hogy az milyen lesz, jó-e vagy rossz, esetleg – az sincs kizárva – hogy mégis minden marad a régiben, még Orbán Viktor is megmarad koloncnak Európa nyakán, és egy országot elveszejtő elmeháborodottnak a Magyar Köztársaság élén.

Jó lenne már felgyógyulni! A ténylegesen velejükig fertőzötteket legalább karanténba zárni, a magyar lakosság elmeháborodott kisebbik részének beadni a még csak kifejlesztés alatt sem álló Orbán-ellenes szérumot, és megpróbálni egészségesen élni, élni a lehetőségeinkkel, és nem harcolni a múltunkért, hanem tenni végre valami értelmeset a jövőért, ami nem harc lesz végre, hanem normális emberi élet. Egy ésszerűen, empátiával, békésen, és mindenki jóléte és biztonsága érdekében megszervezett, demokratikus jogállamban, amit nem elég csak Magyar Köztársaságnak hívni, de az is.

Zsebesi Zsolt