Beszari csepűrágók a magyar színészek?

A Film- és Színművészet Egyetem közleményekben akar megvívni egy olyan háborút, amelyet már régen elveszített. Nem hallottam arról, hogy a tanári kar vagy a diákság az utcára vonulna vagy elfoglalná az egyetem épületét, esetleg felgyújtaná, na nem mindjárt a parlamentet, de mondjuk az emlékezés tüzeit a nagy történelmi elődök tiszteletére, sőt – továbbmegyek – nem látok semmit, csak egy rakás beszari, nyavalygó értelmiségit, akiket röhögve aláz a földig néhány tahó, műveletlen, faragatlan barom országgyűlési képviselőnek, államtitkárnak és ehhez hasonlóknak öltözve.

Nem látom a magyar színházi világot felháborodottan sztrájkkal, tüntetéssel fenyegetőzni egy olyan kormánnyal szemben, amelynek tagjai a labdarúgásra vagy az úgynevezett látványsportokra többet hajlandók költeni, mint bármilyen valamivel talán magasabb kulturális szférák fenntartására, még azért sem, hogy lehessen a magyar kultúr- és egyéb fölényre hivatkozni a Kárpát-medencében, mert a labdarúgásban erre jó régen nem lehet, a bele, mintegy a sárba dobott milliárdok ellenére sem.

Most, hogy veresre sírjuk a szemeinket egykori – nem létező – nagyságunk sírhalma fölött Trianonra emlékezve, nincs sem számításba vehető politikai, sem társadalmi erő, de még egy Film- és Színművészeti Egyetem sem, amely – ha már a múlt nagyságában élünk – annak legalább valamilyen formában megfelelni próbálna, és, mondjuk, a saját maga, a magyarok kultúrája vagy értelmisége védelmében tényleg határozottan és kellő hangerővel felemelné a szavát. A színészek minden országban kivételes megbecsülést élveznek, olyan emberek, akik a nemzet, az ország, a nép lelkiismeretét jelenítik meg.

Az általam eddig tapasztalt egyetemi ellenállás az intézmény privatizálásával szemben, autonómiája, szellemi szabadsága elrablásának megakadályozása céljából, kimerülni látszik az eddig közzétett teljesen reménytelen és erőtlen jajveszékelést tartalmazó közleményekben. Nem tudok róla, hogy akár csak egy professzora vagy diákja is akadt volna az intézménynek, aki ennél továbblépni merészkedett egy olyan diktatúrában, ahol eddig még fizikailag senkit sem vegzáltak igazán, mert minden egyébbel a magyar értelmiségnek évszázados rutinból kellett megbirkóznia ebben az országban.

Hogy a bunkók, a hülyék, a seggnyalók, a pénzimádók, a hatalommal visszaélő harácsolók soha nem szerették a színházat vagy a mozit, az nemhogy köztudott, hanem törvényszerű, és ezzel együtt kell élni. Pontosabban nem kell vele együtt élni, mert harcolni kell ellene. A színész az ember lényegét és az emberség esszenciáját viszi nap mint nap a színpadra, tehát nem alkudhatna meg semmivel, ami ezzel ellentétes, akadályozza abban, hogy a saját lényegét adja.

Nem kívánom továbbszapulni a komédiásokat, mert semmivel nem rosszabbak, sajnos jobbak sem, mint az egész nyavalygó magyar értelmiség, amely az elmúlt egy évtizedben semmit nem tudott megvédeni abból, ami a rendszerváltással az ölébe hullott, sőt nem kis mértékben a saját pipogyasága és puha gerincűsége miatt többet veszített, mint akármelyik előtte járó generáció. Először az anyagi biztonságát, majd az intézményes függetlenségét, most immár az egyéni szabadságát és a társadalmi megbecsülését is el fogja veszíteni.

Ki fogja az alábbi verset a jövőben elmondani? Tiszta szívvel, meggyőző erővel? És minek? És kinek? Most, hogy a kórházakba vezényelt katonák után félezer iskolába iskolai rendőröket küld a kormány, mert a tanító fél a tanítványától, úgy gondolja a hatalom, hogy eljött az ideje pacifikálni és izolálni az értelmiséget: az íróinkat, a tudósainkat, a tanárainkat, a színészeinket.

HAZÁM

József Attila

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. május

Zsebesi Zsolt