A finnek és a balti országok, Litvánia, Észtország és Lettország fellélegzett. Néhány hónap alatt, az Ukrajnai orosz invázió megkezdése óta, a négy ország határain és a Kalinyingrádban állomásozó 30 ezer orosz katona szinte köddé vált. Mára alig 6000 maradt belőlük a térségben.
Az orosz erők kivonása egyrészről azt mutatja, hogy Moszkva minden erejét Ukrajnára koncentrálja, másrészről, hogy – hadováljon is Putyin akármekkora veszélyről a NATO tagországai részéről – valójában országa nem tart az Észak-Atlanti Szövetség támadásától. És joggal.
A balti országok és Finnország egyelőre biztonságban van, ugyanakkor katonai szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy Moszkva büszkesége, a balti orosz hadi flotta a helyén maradt, és az ottani légierő sem gyengült, de – megint a nyugati veszélyt cáfolva – a térségben működő orosz légvédelmet szinte teljesen leszerelték, és szintén Ukrajnába irányították át. Vagyis az Ukrajna elleni orosz invázió egyik elsődleges indítékának megnevezett biztonsági kockázat teljesen légből kapott volt.
Helyette Ukrajna megtámadása mögött egészen más koncepciót kell keresni. Putyin egyszerűen birodalmat akar építeni, a volt Szovjetuniót szeretné feltámasztani, és ezt többször maga is megfogalmazta.
A 146 millió lakosságú Orosz Föderációhoz csatolt 43 millió ukránnal, a gyakorlatilag már Oroszországhoz láncolt, ha még nem is annektált Fehéroroszország közel 10 millió lakosával Putyinisztán közel 200 milliós hatalommá dagadna.
Csak az ukránok oroszosításával mintegy 30 százalékkal növekedne az Orosz Föderáció lélekszáma. Az orosz GDP is úgy 10 százalékkal ugrana meg. Az ukrán-orosz egyesített gabonafegyver komoly ütőkártyává válna a fejlődő világ meghódítására törekvő Putyin kezében. Nem beszélve az egyéb ukrajnai nyersanyagokról és az ottani nehézipari kapacitásokról.
Vagyis józanul mérlegelve: nem a nyugatnak van szüksége Ukrajnára, hanem Moszkvának. Az ukránok viszont a nyugati országok közösségéhez és nem Oroszországhoz szeretnének tartozni. Vagyis a konfliktus az oroszbarát ukrán elnök elkergetése pillanatától, az orosz befolyás megszűnésétől kezdve borítékolva volt. Ezért és nem másért.
A nyugat láthatóan nem számolt azzal, hogy Putyin – saját országát a tönk szélére sodorva – erővel akarja megvalósítani a minden realitást nélkülöző birodalmi vágyait. Amivel egyébként Oroszország többet veszít a válaszul bevezetett nyugati gazdasági szankciók következtében, mint amennyit az általa porig rombolt Ukrajna esetleges annektálásával nyerne.
Az ukrajnai orosz agresszió kedvezményezettje a nyugat lesz, mégpedig különösen Európa. Egyrészt mert a nyugati politikai és katonai szövetségek évtizedek óta nem látott összekovácsolódása jött létre Moszkva területszerző kísérletére válaszul.
A NATO két új tagországgal bővült. Másrészt az öreg kontinens szinte egy csapásra megszabadulni kényszerül az orosz gáz- és olajfüggőségétől, miközben nagy lépést tehet az egységes uniós külpolitika kialakítása, valamint saját védelmi potenciáljának a megteremtése felé.
Az európai közös védelmi doktrína és annak anyagi alapjainak létrehozása nemcsak Moszkvával szemben növeli a kontinens biztonságát, de csökkenti függőségét az utóbbi időben kevésbé megbízható partnernek bizonyuló Washingtontól is. Ennek az az ára (reményeink szerint csak és kizárólag), hogy rövid távon és átmenetileg Európa néhány százmillió lakosának a magas nyersanyagárak és a gazdasági visszaesés miatt ki kell lépnie megszokott komfortzónájából.
Moszkva nagy reményeket fűz a túlnyomó részt általa indukált európai energetikai válsághoz, abba a tévhitbe ringatva magát, hogy a nyugat-európai lakosságot télen a gyengén fűtött lakások és életszínvonala esése saját politikai rendszere ellen hangolja, ami szélsőjobboldali, oroszbarát erőket emelhet a hatalomba, azokat a neonáci és neofasiszta pártokat, amelyeket erre Putyin évek óta igyekszik dollármilliós anyagi támogatással felkészíteni.
Sajnálatos módon egy hatalmon lévő szövetségest is talált magának erre a feladatra az Európai Unión belül Orbán Viktor személyében, aki a mai napig keményen kiáll az orosz érdekek védelmében. Ezzel megnehezíti az EU és az egész nyugat Oroszországgal szembeni politikai törekvéseinek megvalósítását, bár azt megakadályozni esélye egy mákszemnyi sincs.
A magyar kormányfő mindehhez igyekezett kihasználni a V-4-ek tömörülését, de ott nem tudta megnyerni sem Varsót, sem Prágát, sem Pozsonyt oroszbarát politikájához. A korábbi széles magyar-lengyel együttműködés mára kizárólag a két ország Brüsszellel folytatott kötélhúzására korlátozódik. Zátonyra futott Orbánnak az a terve is, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldal összefogását megteremtve egyfajta egységfrontot hoz létre az EU szétverésére belülről.
Potenciális szövetségesei egyelőre – Olaszország kivételével – vagy nem kerültek hatalomra (Franciaország), vagy a hatalomból kiestek (Ausztria). A most parlamenti választást nyert szélsőjobboldali olasz Meloni is csalódást jelent Orbánnak, mivel határozottan kiáll Olaszország uniós tagsága mellett, továbbá Ukrajnát támogatja Oroszországgal szemben.
Orbán Viktor nemzetközi pozíciója feltartóztathatatlanul gyengül az európai néppárt elhagyása óta. Idehaza a lejtőre került forint, az elszabadult infláció, a rezsicsökkentés csődje tépázta meg erősen társadalmi bázisát, aminek ellensúlyozására aligha lesznek alkalmasak a megszokott mantrák a migrációs veszélyről, az ország elleni brüsszeli összeesküvésről, a háborús inflációról és az öreg Soros Gyuri bácsi aknamunkájáról.
A brüsszeli szankciópolitika ellen meghirdetett nevetséges nemzeti konzultációja sem fogja kirántani Orbánt a slamasztikából, ami egyelőre az elhazudott költségvetési válságban és a lakosságot sújtó inflációban testesül meg. A mentőöv Brüsszel kezében van. Idehaza viszont továbbra is joggal bízhat a saját paródiáját eljátszó parlamenti ellenzék kipróbált indolenciájában és híveinek megrendíthetetlen, önpusztító együgyűségében. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 