Magyarország nagyobb bajban van, mint bármikor korábban. Mindent magunknak köszönhetünk. Nem Orbán, mi vagyunk a bűnösök.
Orbán szerint „sikeres volt a partraszállás”, mert – ahogy fogalmazott – három dolgot elért a kormány: megvédte az európai alkotmányt, amit valójában szarral kent be, megakadályozta, hogy költségvetési eszközökkel olyan döntésekre kényszerítsék a magyarokat, amelyeket nem akarnak elfogadni, ami valójában annyit tesz: a magyar kormány nem akar jogállamot, liberális vagy másképpen polgári demokráciát, és ezt az EU az uniós pénzek megvonásával nem tudja szankcionálni, legalábbis egy ideig (és aki időt nyer, az életet nyer), továbbá megvédte a kormány a magyarok pénzeit, ami azt jelenti, hogy folytatódhat az uniós források családi és haveri kisajátítása, az arcátlan lopás a magyar emberek és az EU orra előtt.
Így valóban azt lehet mondani, hogy Orbán győzött, vagy még inkább, időt nyert, hogy folytathassa áldásos tevékenységét, Magyarország saját hűbéri birodalmává alakítását, a magyar lakosság teljes elhülyítését, annak érdekében hogy uralmát az idők végtelenségéig megőrizhesse, legalábbis életében senki a hatalomtól megfosztani ne legyen képes, még ha ez – néhány év múlva – azzal is jár majd, hogy végleg és teljes mértékben szakítani kell a nyugattal, annak érdekében hogy a magyar kompország kiköthessen a putyini Oroszország Orbán számára biztonságos kikötőjében.
Azzal, hogy az EU belement az alkuba, és a szó szoros értelmében írásba adta, hogy csak az zavarja, ha az uniós pénzeket kár éri, magyarul az, ha az EU által Magyarországra delegált milliárdokból nem részesülnek megfelelő mértékben az országban tevékenykedő multinacionális cégek mindjárt Orbán családja és barátai után, vagy a nyugati cégeket hátrányos megkülönböztetés éri, csak kimondta az igazságot, amit már eddig is tudtunk.
Beismerte: nem látja értelmét, hogy politikai kérdést, mint amilyen a magyarországi emberjogi helyzet vagy a sajtószabadság, még inkább a jogállamiság, összekapcsoljon olyan – ennél lényegesen fontosabb – kérdésekkel, mint amilyen maga a pénz, a money, a Geld, amit más szóval a nyugat-európai nagytőke, mindenekelőtt a német nagytőke közvetlen és rövid távú érdekeinek is lehet nevezni. Ha Orbánt megszállná az angyal, és hirtelen megszűnne egy hazug, pitiáner bűnöző lenni, akkor beismerné, hogy nem a keresztény Európát, nem a katolikus családmodellt oltalmazta, nem a magyarok szabadságát, hanem kizárólag a saját cselekvési szabadságát védelmezte, hogy továbbra is kénye-kedve szerint szánthasson és vethessen a magyarok hátán a nemzeti nagytőke piros-fehér-zöld ekéjével.
Lehetne most Angela Merkelre mutogatni, ha a kompromisszumnak nevezett gyalázatot nem 27 tagország hagyta volna jóvá, de a helyzet az, hogy a pénz, pontosabban az európai nagytőke egyetemes érdekei, mint eddig oly sokszor, felülírtak néhány fontosnak álmodott eszmét, ami miatt nem kell mindjárt sírva fakadni, mert a sírásra nem az adja az okot, hogy Európa feláldozta a magyar emberek szabadságát, a magyar jogállamiságot 1,8 billió euróért, hanem az, hogy a magyar emberek túlnyomó többségét a saját szabadságdeficitje egy cseppet sem zavarja, már csak azért sem, mert fogalma sincs arról, mi az, amije nincsen.
Vagyis az EU nem elvett bármit is a magyaroktól, csak elfogadta, hogy a magyaroknak nincs szüksége arra, amit Nyugat-Európában már csak csupa jólneveltségből is időről időre hiányolni szoktak, így ha a magyaroknak nem éri meg, hogy felszedjék a kockakövet Budapesten, akkor Brüsszelnek sem éri meg, hogy saját magának és a rászoruló tagországoknak milliárdos gondokat okozzon. Egészen pontosan fogalmazva: az Európai Uniót még véletlenül sem azért hozta létre az európai nagytőke, hogy benne a magyar vagy a hozzá hasonló pitiáner országok jogállamiságát megvédje, hanem azért, hogy az európai nagytőke, az európai gazdaság virágozzék, Európa polgári tömegei felvegyék a gazdasági versenyt az Egyesült Államokkal, Kínával, hogy a nyugat-európai gazdaság növekedjen, az Európában történelmileg kialakult jólét tartós legyen.
Persze ha ehhez valaki csatlakozni akar, és hajlandó ezért tenni is valamit, például érdekeit a német, a francia, az osztrák vagy bármelyik másik nemzeti vagy multinacionális nagytőkével egyeztetni, vagy szép szóval fogalmazva: képes a nyugati világ munkamegosztásába beilleszkedni, jó esetben úgy, hogy magának is haszna legyen belőle, rosszabb esetben, hogy csak a nyugati nagytőkének, akkor isten hozott benneteket a fedélzeten. Ha nem, hát nem, akkor szabad szívni. Ha keleten kerestek szövetségest, akkor kötelező is lesz. Egyébként ez utóbbi esetben keletről ugyanúgy megszívattattok, mint nyugatról. Hogy melyik a jobb, azzal kapcsolatban kéretik megkérdezni a magyar lakosság 60 évnél idősebb millióit.
Orbán Viktor persze tudja, hogy a vétóval konkretizált hadüzenetet senki komolyan nem vette sem Brüsszelben, sem Berlinben, sem Párizsban. A nyugati csapatok átmeneti visszavonulásával nem nyerte meg a háborút. Azt is tudja, hogy ezt a háborút megnyerni soha nem fogja. De hiszen nem is akarja. Orbán veszíteni akar és visszavonulni. Vidéki birtokára, amit Magyarországnak hívnak. Csak annyi időre van szüksége, hogy a művet befejezze, és az egész ország minden négyzetkilométere és minden forint milliárdja az ellenőrzése alá kerülhessen. Orbán Viktor nem a nyugati világ ellen folytat háborút a magyar emberek érdekében, hanem a magyar emberek ellen a saját érdekében, ő tör valójában a magyarok szabadságára és önrendelkezésére, és sajnálatos módon a teljes győzelem küszöbén áll.
Nem Nyugat-Európa lett más attól, amit Orbán 10 év alatt Magyarországon művelt, hanem Magyarország. Nem a nyugat-európai polgárok szabadságjogait nyirbálta meg Orbán, hanem a magyar emberek jogait korlátozta és korlátozza folyamatosan. Amikor az uniós forrásokat lopja, azzal is a magyar embereket rövidíti meg, mert a nyugat-európai adófizetők e pénzeket önként és dalolva adják a megalapozott hitben, hogy az bárkihez, akár Orbánhoz és híveihez kerül, végül fogyasztási javak formájában Nyugat-Európában köt ki. A Mercedes a kádári Magyarországon is ellátta a pártgarázst a legújabb modellekkel, a szükséges pótalkatrészekkel, akkor is keresett a soha sorozatgyártásba nem került szocialista embertípuson, mint ahogy most is keres az olcsó kecskeméti munkaerőn.
Drága magyar véreim! A saját érdekeiteket először idehaza védjétek meg a hazai vérszívó poloskákkal szemben. Amikor ez már sikerült, akkor lehet követeléseket támasztani a határon túl is, és akkor talán még oda is fognak figyelni a szavunkra. Amíg egy felcsúti tahó vezet orránál fogva egy egész kultúrnépet, addig ne várjatok tiszteletet senkitől a világon. Orbán egyszerre a szégyenünk és a végzetünk is. Mindenki tudja, hogy szabadulni kellene tőle és az általa képviselt értéktelenségtől, de tenni ennek érdekében már sokkal kevesebben tesznek. Nem, mert az esetleg a karrierbe, az állásába, a jólétébe kerülhet, talán még fájni is fog. Ne adj isten, még vér is folyhat.
A 2022-es választások eredménye bármi lehet, csak az nem, hogy Orbán Viktor gratulál a győztesnek, és békésen átadja a hatalmat, hogy bevonuljon a neki járó életfogytiglani letöltésére a börtönbe. Aki ebben hisz, az vagy csaló gazember, vagy elmeháborodott tévelygő. Nem tudom, melyik a károsabb, de nem is fontos, mert mindegyikük Orbán malmára hajtja a vizet. Totális ellenállásra, népfelkelésre van szükség. Minden egyéb csak Orbán hatalmának bebetonozását szolgálja. Vége a dumapartinak. Akiket meg lehetett győzni, már meg vannak győzve, akiket nem lehetett, már nem is kell. Fel kell szedni az utcakövet. Ahol beton van, ott robbantani kell. Orbánnak és rendszerének buknia kell. Nincs ennél előbbre való nemzeti érdek.
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 