Bálint, Benedek és Bogdán

Három halott. Hárman a névsor elejéről. Eltérő, de elismert életutak. Valamennyiüket egy ország gyászolja. Bálint gazda, az ország kertésze. Benedek Tibor, a magyarok büszkesége, kontinens, világ- és olimpiai bajnok sportoló. Bogdán, a példát mutató cigány. A vitatott és mégis elismert roma polgármester.

Az utóbbi két halottunk a negyvenes éveiben járt. Egyikük, a sportoló, halálos betegség ellen veszített; a polgármester önkezével vetett véget az életének, mert ugyancsak súlyos betegségére derült fény, amivel nem volt ereje szembeszállni.

Az idős, 101 éves Bálint gazdát is a kór, tüdőgyulladás terítette le, ami a koronavírus-járvány idején legalábbis elgondolkodtató. Hirtelen kórház, majd a halálhír. Müller Cecília országos tisztifőorvos nyilván azt mondta volna, hogy az alapbetegségébe halt bele, meg hát idős volt.

Kiben ki kit gyászol? Lehet-e veszteségsorrendet állítani, vagy nem, sőt nem is szabad. Mert minden halott közös veszteségünk, a család, a hozzátartozók vesztesége. Mennyiben más egy fiatal, háromszoros olimpiai bajnok és egy vele majdnem azonos korú cigány polgármester halála egy 101 éves kertészmérnök távozásához képest?

Talán abban biztosan más, hogy míg Bálint gazda egy befejezett életmű végén pihent meg, addig a két másik B betűst életpályája elején ragadta el a halál. Lett volna dolguk jócskán, és tudjuk, voltak is terveik gazdagon. Még sokat vártunk tőlük, bár már eddig is sokat tettek.

Vitathatatlanul kiemelkedő emberi teljesítmény áll mindhármuk mögött. Mégis egy országban, ahol a politika mindent visz, ahol a sport a politika szolgáló lánya, ahol nagyot dobni, nagyot ugrani vagy nagy gólt fejelni nagyobb érdem, mint, mondjuk, korszakos cigány vezetőnek lenni, vagy matematika Nobel-díjat, Abel-díjat nyerni, azért lehetnek kérdések a három személy kapcsán.

Természetesen nem hozzájuk, mert ők mindhárman tették a dolgukat, jól tették a dolgukat, a maguk választotta utat járták, teljesítettek és elismerést szereztek. Elsősorban maguknak. Másodsorban is maguknak. Még a világ és olimpiai bajnok sem a hazája érdekében dobott gólt, hanem egyszerűen nyerni akart minden meccsen.

Benedek játékos, sportoló volt, akinek a passziója, szenvedélye nem a horgászat, hanem a vízilabda lett. Játszott. Mert a sport játék, és nem harc. Nem háború a szerbek, horvátok, az oroszok vagy amerikaiak ellen, amelyben – ha nyer a vízilabdázó – az ország nyer.

Ma Magyarországon e három halott közül egyedül a sportoló, Benedek érdemelte ki a politika elismerését, az egyértelmű és szinte határtalan megbecsülést. Még törvényt is módosítottak, hogy a családja javára tehessenek.

Bálint gazdától ugyanakkor megtagadták a díszpolgári címet a 16. kerületi fideszesek, mert SZDSZ-es volt, és egyéb politikai inkorrektség is árnyalta kiváló kertészmérnöki teljesítményét. Bogdántól a hivatalos cigányság csak félszívvel búcsúzott, mert bírálta a kormánypárti cigány szervezeteket, igaz, a parlamentben – némileg groteszk módon éppen a Jobbik javaslatára – felálltak a tiszteletére a képviselők.

Nem e három embert minősíti, ami történt. Az emberek szeretik a bajnokokat, a világ- és olimpiai bajnokokat különösen. Az emberek elismerik a Bálint gazdákat és a cigány polgármestert is. De közben egyenlőségjelet tesznek egy jól elengedett balkezes vagy ballábas kapura lövés és egy Nobel-díj közé.

Mégsem velük van a baj, nem a társadalom értékítélete fals, bár lehet, hogy nem teljesen igazságos. A szörnyűség az, amit a politika csinál az ország értékeivel. Legyenek is azok épített javak, szellemi értékek, kimagasló emberi teljesítmények. Itt és most egy politikai kurzus bitorolja a hatalmat, amely mindent csak és kizárólag a saját górcsövén át, a saját, önző érdekeiből kiindulva lát és láttat.

Zsebesi Zsolt