Európa normális országaiban, ahol a közügyekről és nem egymás alázásáról szól a politika, nő az aggodalom, hogy – a régi bevált forgatókönyv szerint – a leggyengébbek, a legkisebb ellenállásra képesek vállára fogják helyezni a koronavírus-válság terheit.
A nagyvállalatok és a még nagyobbak milliárdos kisegítése után vajon lesz-e elég pénz a szegények és a munkanélküliek megsegítésére? Például Németországban, ahol a szövetségi költségvetés a gazdaság leállása miatt mintegy 80 milliárd eurós adóbevétel kieséssel számol? A korábbi hasonló válságok rendezésének gyakorlata joggal veti fel a társadalom és a kormányok közötti bizalom kérdését.
A jobboldali, a német nagytőkét és a vállalkozói középosztályt képviselő Merkel-kormány már jelezte, hogy nem tervezi semmilyen új adó kivetését, vagy bármilyen meglévő adó emelését. Ez akár jó hír is lehetne, ha nem arra a szocialista javaslatra lenne válasz, amely a közös kasszához javasolta szólítani a tehetősebb polgárokat, amely a méltányos teherviselés szellemében megadóztatná azok ingatlanait.
A jobboldali keresztény-polgári pártok, a CDU-CSU azonban csípőből elvetette, hogy a tehetősebbek nagyobb áldozatot hozzanak a válság következményeinek enyhítése érdekében, mint a szerényebben élők. Bár a német kormány már eddig sem mutatkozott szűkmarkúnak, amikor 10 millió munkavállalónak járult hozzá a rövidített munkaidőben kapott béréhez, de tudni kell, hogy még egyszer ennyi lesz azok száma, akik a szociális állam védelmére szorulnak munkajövedelmeik elvesztése miatt.
A német sajtó arra figyelmeztet, hogy ha a társadalom gyengébb rétege úgy érzi, nem számíthat a szociális államra, tömegek bizalma rendülhet meg magában a rendszerben és nemcsak a hatalmon lévő pártokban. Ez teret nyithat a társadalom további polarizációjához és – ami legalább ilyen veszélyes – a szélsőséges nézetek terjedéséhez és ezek akár erőszak útján megvalósuló terjesztéséhez is. Hogy mindenki értse, a szélsőjobboldali erők előretöréséhez.
Hogy ehhez nekünk magyaroknak is van közük, azt jól mutatja a magyar politikai vezetés egyre nyíltabb és egyre markánsabb jobbra toldósása. A magyar kormány viselkedése, az, hogy Orbán és rezsimje a legkisebb empátiát sem hajlandó mutatni a társadalom egyre jobban leszakadó rétegei iránt, hogy a koronavírus kitörése előtt a magyar kormány és Orbán Viktor első számú problémája a szegregált oktatásért a cigányoknak bíróság által megítélt kárpótlás elszabotálása volt.
Nem feledhető, hogy Orbánnak és bandájának még a német jobboldal megszabta szociálpolitika is túlságosan baloldali-liberális, és a magyar kormányfőt csak az európai szélsőjobbnak a vártnál gyengébb európai parlamenti választási szereplése és néhány szélsőjobboldali nyugat-európai politikus kudarca akadályozta meg abban, hogy a Fideszt hivatalosan is az európai szélsőjobboldalon horgonyozza le, elszakítva minden köteléket az Európai Néppárttal.
Orbánnak egyelőre szüksége van az uniós pénzekre, főleg most a járvány utáni gazdasági válsághelyzetben. Változatlanul számíthat Berlin támogatására, az Európai Néppárt nem fog szakítani a Fidesszel, amíg a magyar kormány megvédi a német nagybefektetők magyarországi érdekeit, és tálcán nyújtja számukra az olcsó és a magyar munkatörvénykönyv által pacifikált munkaerőt, továbbá nem rest a politikai támogatás árát német fegyverek rekord mennyiségű beszerzésével meghálálni.
Ez azonban nem változtat a lényegen. Az orbáni Magyarország már régen nem EU-kompatibilis, mint ahogy a lengyel sem. Mégis borítékolni lehet, hogy amennyiben Orbán megteszi az első határozott lépéseket a szakítás felé Brüsszellel, nem kevesen lesznek ott, akik megkönnyebbülten veszik tudomásul, hogy Magyarország problémáit onnantól kezdve Moszkvában kell majd a magyar kormányfőnek elővezetnie. Nem ugyanez a helyzet Lengyelországgal, amely nem kis ország, egy európai középhatalom, komoly piac és stratégiai fekvése miatt biztonságpolitikai tényező is Európa és a NATO számára.
Magyarország mehet, amerre lát, de Lengyelországot nem fogják engedni, de tegyük hozzá, Varsó nem is tart fenn – mondjuk úgy – kétes kapcsolatokat sem Oroszországgal, sem egyéb, a nyugatnak gondot okozó állammal, mint például Orbán Törökországgal. A lengyelek a NATO mellett szinte kizárólag az Egyesült Államokban bíznak a határaik védelmében Oroszországgal szemben, miközben mi stratégiai partnerré léptettük elő Putyin cáratyuska ezer sebből vérző, ámde agresszív és a nyugat első számú ellenségének szerepébe visszatért Oroszországát.
Amiben most, rövid távon biztosak lehetünk, az az, hogy Orbán és bandája a korábbinál is arcátlanabbul fogja lenyúlni a magyar adófizetők és az Európai Unió adófizetőinek pénzét, mintegy tartalékolva a várható nehéz időkre. Az Orbán által teremtett, vagy megtűrt, pacifikált magyar nemzeti nagytőke is tisztában van vele, hogy a pénzcsapot így vagy úgy, de el fogják zárni Brüsszelben, vagyis addig kell élni a lehetőséggel, ameddig az megvan. A magyar politikai elit pedig az utolsó csepp véréig ki fog tartani Orbán mellett, mert tudja, hogy ha ő bukik, akkor ő is megy vele a levesbe.
Az egyszerű magyar polgárra a megaláztatások és az anyagi jellegű problémák további sokasodása vár. Nincs pénz, és szándék sincs arra, hogy legalább a legelesettebbeket megvédje Orbán magánállama, amely el lesz foglalva a NER-bárók vagyonának gyarapításával és megóvásával a válság következményeitől.
A szégyen és a gyalázat, az undor, amivel Európa Magyarországra tekint, erősebb lesz, mint bármikor korábban. Azért is, mert a szolidáris Európának a mi támogatásunk nélkül is nagyon mélyen a saját zsebébe kell nyúlnia, hogy Olaszország, Spanyolország ne essen el.
Így vagy úgy, német-magyar alku ide vagy oda, hamarosan tarthatatlan lesz Magyarország helyzete a nyugati világban, és ha mi nem fordítunk hátat, ki fognak bennünket onnan utálni, és a pénzcsapokat is elzárják az európai adófizetők érthető nyomására, akiknek 2020-ben és még néhány évig minden egyes eurócent számítani fog, főleg azok, amelyek egy retrográd, szemtelen és erkölcstelen ország korrupt és harácsoló vezetőinek a zsebébe vándorolnak.
Az Európához és az európai értékekhez, a szabadságjogok nyugati színvonalához ragaszkodó magyar millióknak minél előbb rá kellene ébredniük, hogy a szabadságot, a jóléthez vezető útra lépés esélyét maguknak kell megvédeniük, és nem holmi háttérhatalmaktól, Soros civil szervezeteknek álcázott zsoldosaitól, nem a migránsoktól, hanem azoktól a magyar emberektől, akik együgyűségük, személyes érdekeltségük miatt fenntartják Orbán Viktor rendszerét, és ráadásul közülük százezrek négyévenként boldogan voksolnak a saját fel nem ismert érdekeik ellen.
Magunkat, pontosabban a vesztünkön dolgozó magyar polgártársainkat kell legyőzni, ha lehet, meggyőzni, hogy számunkra nem Orbán és nem Moszkva a jobb opció, hanem Brüsszel, és azoknak a magyar embereknek a hatalomra juttatása, akik Magyarország hajóját Európához, és nem Ázsiához, Oroszországhoz kötik.
Ebben a jelen magyar ellenzéke csak kudarcokat ért el, áttörést sem a parlamentben, ahová már rég be se kellene mennie, sem az önkormányzatok szintjén nem ért el, hiszen a hatalomra jutásával csak felgyorsítja a magyarországi önkormányzatiság teljes felszámolását. Azt megvédeni nem lesz képes.
Az ország megmentése és kiragadása Orbán markából ma pont olyan súlyú feladat, és pont olyan kemény fellépést igényel, mint az eddig már számos, sorsfordító magyar történelmi pillanatban volt. Nem fog menni áldozatvállalás és veszteségek nélkül. Ezeket csak a jövőnk elárulása, a szabadságjogaink feladása árán lehet megtakarítani.
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 