Becsöngetett hozzám Lázár, a besurranó tolvaj

Tegnap becsöngetett hozzám egy ember. Azt mondta, Lázár Jánosnak hívják, és azért jött, hogy elnézést kérjen, amiért éveken át meglopott. Tátva maradt a szám. Ez minden? – kérdeztem. Nem – mondta. Megígérem, hogy ezek után a feleségem nem fogja hivalkodóan hordani, legalábbis nem az ön utcájában az önök szárítóköteléről ellopott ruhákat. Én sem fogok – kacsintott hamiskásan – errefelé biciklizni a bringával, amit a maguk kerítése mellől kötöttem el.

És dőlt belőle a szó, hogy azt mondja: a külföldi nyaralásaira ezentúl nem első, hanem csak turista osztályon fog repülni abból a pénzből, amit a nyitva hagyott ajtónkon besurranva emelt el a pénztárcámmal együtt. Azt mondta, higgyem el, jól tudja, hibát követett el, de szerinte ezt senki más nem teheti jóvá, nem javíthatja ki, csak ő.

Mert ő már eleget lopott, és nem csak tőlem. Ő már nem akarja, hogy a feleségét milliós cuccokban fényképezzék, a kastélyában sem fog vadászlakomákat szervezni európai nemesekkel, szerényen, visszahúzódva fog élni, hogy ne ingerelje a meglopott embereket. Ez tetszett nekem. Gondoltam, mindenki megbotolhat egyszer, az már igaz. Van, aki többször is. Jó, akár évtizedeken át is. Mint látjuk, az is előfordul. Ha valaki belejön, nem tud egyszerre csak leállni a lopással, a hazudozással. Ez egyfajta függőség.

De lám, itt vagy egy ember, egy igaz lelkű, tiszta szívű, arany torkú magyar ember, aki bátran bevallja, amit tett. Nem mondja, mint éveken át, hogy folytatja, hanem azt ígéri, hogy… de mit is ígér? Rákérdeztem: Jól értem, hogy ez azt jelenti, ha most nem hívok rendőrt, hogy vigye el a tolvajt, aki meglopott, kiforgatott a javaimból, akkor maga vissza fogja adni a jogos tulajdonomat? Az ellopott cuccokat, a pénzem, és az azon vásárolt kastélyába is beköltözhetek?

Nagy kerek szemet nyitott a János. Erre a kérdésre nem volt felkészülve, de pillanatokon belül kész volt a válasszal, ami egy kérdés volt: Miért gondolom én – így ő –, hogy bárki más, aki a szakmában, a betörők, a besurranó tolvajok vagy sikkasztók, a hűtlen kezelők, a csalók, a folytatólagosan, visszaesőként, csoportosan, előre megfontolt szándékkal, aljas indokból bűnözők közül ezt bárki másképpen csinálta volna, vagy fogja, ha őt börtönre vetik?

Ezzel egy kicsit megfogott, de fel is bosszantott, mert csak nem szólt egy szót sem a feleségem ellopott holmijairól, az én degeszre tömött elcsórt pénztárcámról, az elkötött biciklinkről, egyáltalán a vagyonunk nagy részéről, amit évek alatt csent el és hordott el tőlünk, amiből kastélyra, külföldi nyaralásra is futotta neki.

Ez mintha hülyének nézne engem, suhant át az agyamon. Hiszen egy szóval sem ígérte, hogy akárcsak egy fillért is vissza fogok kapni tőle, azon kívül, hogy azzal kecsegtet, ami pont egyenlő a nullával, és csak neki jó, hogy a biciklimmel a jövőben nem fog a mi utcánkban kerekezni, az asszony drága ruháit a neje csak ott és olyankor fogja viselni, amikor azt mi nem látjuk.

Megköszöntem, hogy eljött. Mondtam, nagyra értékelem az őszinteségét. A jó irányba tett első, fontos lépésnek. Viszont jeleztem, hogy tovább kell lépni, és látom, ahhoz kell egy kis lökést adnunk, egy kis segítséget, ösztönzést, meg kell könnyíteni számára, hogy ne essen kísértésbe, ha valami szépet látna az udvarunkon száradni, és ha esetleg megtetszene neki az új biciklim is. Ezért arra jutottam, hogy mégis inkább rendőrért kiáltok. Igazságért. Igazi jóvátételért, a tolvajlás és a hazudozás megszüntetéséért, a bűnösök megbüntetéséért. Hogy ami az enyém, a miénk, az maradjon is az.

A János még egyszer azzal próbálkozott, hogy a hibát, amit elkövetett, csak ő tudja kijavítani. Mondtam neki, hogy erre volt vagy 15 éve, ezt a jóvátétel ügyet most már inkább másra bíznám, mert ha jól értettem, ő büntetlenséget, a jelenlegi anyagi helyzetének megőrzését kéri tőlem, és egy fillért sem akar visszaadni abból, amit ellopott, helyette majd visszafogottan, mértékletesen és rejtve fogja a javaimat élvezni.

Azt mondta, lennének még érvei amellett, hogy vele sokkal jobb volt nekem, mint amilyen lesz nélküle. Ezt már nem tudta kifejteni, mert megérkeztek a rendőrök, és bilincsben elvezették. Őszintén megmondom, kissé rosszul éreztem magam. Lehet, hogy mégis hiányozni fog nekünk a János? Nem mondom, hogy azért, mert jólesett volna vele együtt, de a pofátlansága, ahogy a bűneiből ki akarta magyarázni magát, meg kell mondanom, ébresztett bennem némi tiszteletet iránta, mert azt hiszem, rajta kívül más erre nem volna képes. Szerintem meg se próbálná. x

Zsebesi Zsolt