Az ellenzéki Unió (CDU/CSU) egyértelmű győzelmet aratott a vasárnapi német parlamenti választásokon (28,5 százalék). A második helyen a szélsőjobboldali AfD végzett, (20,5) amely történetének legjobb eredményét érte el. Kegyetlenül büntettek a választók a három éve tartó gazdasági recesszió, a gazdaság túl gyors és versenyképességét megtépázó zöldítése, a lassan felgyülemlett égető szociális problémák, mindenekelőtt a lakhatási válság, a rendezetlen migrációs kérdés és nem utolsósorban Németország európai vezető szerepének elvesztése miatt.
Az eddig kormányzó szocdem-zöld-szabaddemokrata koalíció pártjai totális vereséget szenvedtek: az SPD minden idők legrosszabb eredményét produkálta (16,5), a Zöldek 3 százalékpontos veszteségeket könyvelhettek el (11,6) az FDP pedig nem jutott vissza a parlamentbe (4,3). Az Unió csúcsjelöltje, Friedrich Merz húsvétig kormányt akar alakítani.
A Budnestag képviselőinek korábbi 736 fős létszámát az új választási törvény 630-ra csökkentette. A választási matematika szerint a parlamenti többséghez 316 mandátumra van szükség. A szociáldemokraták és az uniópártok harmadik párt bevonása nélkül is hozzák közösen a szükséges többséget, ami egy hárompárti koalíciónál, főleg az uniópártok által nem kedvelt Zöldek esetleges részvételével nehezen volna biztosítható. Az AfD-vel egyetlen párt sem hajlandó koalícióra.
A szélsőbaloldali Linke, a volt NDK állampárt utódpártja 8,8 százalékos eredményével nagy meglepetést okozott, 78 százalékkal növelve a támogatói számát. (Berlinben minden ötödik választó rájuk voksolt) A Linke pártból kiszakadt, ugyancsak baloldali WSB 4,9 százalékával, ami több mint kétmillió szavazót jelent, alig maradt az öt százalékos küszöb alatt.
A választás eredményét összegezve a nyertesek a szélsőjobb és szélsőbaloldalon vannak, a vesztesek a balközép szociáldemokraták, a balközép zöldek és a jobbközép FDP, vagyis a német társadalom a szélek felé nyitott, a leginkább jobbra, az AfD felé, de rendesen megszedték magukat a bal szélen állók is.
Az eredmény gyakorlati jelentősége, hogy a német parlament, a Bundestag második legnagyobb pártjává előlépett AfD sokkal több felszólalási idővel, jelentősen megnövekedett állami párttámogatással számolva a legpotensebb ellenzéki erő lesz. Figyelemre méltó az is, hogy a mandátumot szerzett öt pártból három baloldali és csak egy, a győztes CDU/CSU jobbközép hagyományos demokratikus párt, mert az AfD a szélsőjobboldalt képviseli.
Az Orbán-kormány szemszögéből a német gazdaság beindulása kedvező következményekkel járna a maródi magyar gazdaság számára, amely leginkább a némettől függ, másrészről viszont a CDU/CSU-SPD duó várható külpolitikai irányvonala komoly ellentétben áll Orbán Viktor orosz- és Amerika-párti, EU-, NATO- és németellenes politikájával. A német nagytőkét képviselő uniópártok nagyobb figyelmet fognak fordítani a német gazdaság nem zöld részére, az autóipar védelmére, nem feltétlenül fogják zsebre dugott kézzel nézni a Magyarországra telepített kínai autógyárakat.
Az új kormány elődjénél aktívabb lesz Ukrajna katonai és anyagi támogatása terén, bátrabban vállalva fel konfrontációt Washingtonnal, és szorosabb együttműködést fog kiépíteni Franciaországgal és Nagy-Britanniával az ukrajnai kérdés európai és nem amerikai szájíz szerinti rendezése érdekében – magyarul, Orbán Viktor irányvonalával szemben.
Nyilván nem követte tapsvihar azt sem, hogy Orbán a választások előtt fogadta a teljesen kiközösített német neonácik pártjának, az AfD-nek a társelnökét, és az sem, hogy a választási eredményhez nem sietett gratulálni a CDU/CSU-nak, hanem helyette annak örömködött – saját médiája szerint –, hogy szövetségese, az AfD milyen jó eredményt ért el.
Orbán az AfD társelnökével, Alice Weidellel folytatott budapesti tárgyalása után úgy vélekedett: jó, hogy arra a választás előtt került sor, mert utána nagy lesz Weidelnél a sorban állás. Arra utalt ezzel, hogy folytatódik az európai politikai élet szélsőjobbra tolódása, amit egyre többen fognak komolyan venni.
Ezzel szemben a valóság az, hogy Magyarország mellett jelenleg két ország, Olaszország és Szerbia maradt, ahol szélsőjobboldali vagy a demokráciával hadilábon álló szélsőséges nacionalista párt vagy pártkoalíció vezeti az országot, azzal, hogy a szerb és a magyar vezetéssel szemben Georgia Meloni az olasz kormány élén Ukrajna nagy támogatója és Oroszország bírálója, amiért nem is volt hajlandó az Európai Parlamentben Orbánnal egy frakcióba ülni.
Szomorú hír az is Orbánnak, hogy az Osztrák Szabadságpárt (ÖFP), ami ugyan választásokat nyert Ausztriában, mégsem tudott a jobbközép Osztrák Néppárttal (ÖVP) koalícióra lépni, és a néppártiak végül az Osztrák Szocialistákat választották. A hoppon maradt Szabadságpárt az a párt, amellyel Orbán az Európai Parlamentben megalakította a Fidesz és társai számára a Patrióták Európáért szélsőjobboldali frakciót.
Vagyis a tavalyi európai parlamenti választások előtt az Orbán Viktor által beharangozott jobboldali henger nem csakott maradt el, de egyelőre Európában sem jelenik meg kormányzati szinten gyakorlatilag sehol. Az európai nagyhatalmaknál Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban és máshol mindenütt polgári demokratikus pártok vagy ilyen pártok többségével működő koalíciók vezetik az országokat.
Olyan szélsőjobb párt, és a legtöbb ilyen, amely oroszpárti és Ukrajna-ellenes, egyedül Magyarországon és Szerbiában van kormányon. Az ugyancsak oroszbarát, ukránellenes szlovák kormányfő ugyanis szociáldemokrata.
A történelem fintora, és ilyesmi csak Európában és benne a német – mostanában az USA-ból is alaptalanul agyonbírált – polgári demokráciában fordulhat elő: az új Bundestag választások utáni első, alakuló ülését az egykori NDK állampárt utolsó volt vezetője, Gregor Gysi, a szélsőbaloldali Linke párt képviselője fogja korelnökként megnyitni. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 