Utazás a rothadó nyugatra

Mivel bécsi lakos vagyok már vagy fél évtizede, gyakran előfordulok a császárvárosban. Főleg, ha egészségügyi intéznivalóim vannak. Talán nem kell részleteznem, miért szeretek Bécsben jobban orvoshoz, kórházba járni, mint a székesfővárosban. Most is éppen vastagbéltükrözésre indultam Budapestről, a tavalyi műtét kontrolljára. Ezúttal vonattal, 25 euróért egy irányba, helyjegy nélkül.

Mégis végig ültem, és élveztem a légkondicionált, kényelmes kupét, a bábeli nyelvzavart. Mögöttem távol-keleti gyerekek nyüzsögtek, oldalvást négy honfitársam ötletezett, hogyan lehetne országbérlettel Hegyeshalomig menni, és ugyanazzal a vonattal onnan tovább olcsón Bécsig, mert a kalauz szerint ez nem megy, és a próbálkozónak jegyet kell vennie az egész útra, ha nem akar leszállni a határon, és megvárni a következő szerelvényt.

Előttem vidám angol anyanyelvűek nevetgéltek. Kanadaiaknak tippeltem őket. Velem korabeli férfiak és nők. Leszállásnál Bécsben az egyik férfi a kezét nyújtva segített le a magas lépcsőn. Mindjárt tudtam, hogy jól sejtettem. Csak kanadaik lehetnek. A világ második legjobb országából. Az első Svájc. A bécsi főpályaudvar szokás szerint ámulatba ejt, és egyben elkeserít az induló Keleti pályaudvarral összehasonlítva. Csodálatos kulináris és kereskedelmi kínálat, tisztaság, szervezettség és igényesség. Minden a helyén van.

Főleg az útmutató táblák. Azokat követve hibátlanul eltaláltam a D villamoshoz, amely a város legszebb részén át vitt el a Schottentorig, ahol négy villamosjárat fordul meg a föld alatt, és indul vissza a megtett úton. A késő esti órában vagy kétszáz ember várta a saját járatát. Nekem mind a négy villamos megfelelt, mert két megállóig, ahol én leszállok és már otthon is vagyok, mind egy vonalon halad. A világ minden nyelvén beszéltek körülöttem, főleg szláv nyelveken, de magyarul is. Szerintem még németet is lehetett hallani.

Még korábban, a D villamoson ért a nap legszebb élménye. Felszállva egy kettes ülésre fészkeltem be magam, az ablak mellé, hogy lássam a kivilágított várost. A velem derékszögben lévő egyes ülésen egy közel-keleti lány ült hagyományos öltözékben, a nagy meleg ellenére bokáig érő nadrágban, teljesen, tetőtől talpig bebugyolálva. Kezében egy fedeles papírpoharat, na és a mobilját szorongatta, de volt ott valami más is.

Egy kopott, régi vágású, amolyan könyvtári kölcsönkönyvre lettem figyelmes. A kreol bőr és konzervatív arab öltözet hatása alatt a Koránra gondoltam. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor egy pillanatra felém fordult a könyv borítója, és megláttam rajta a feliratot: Bei der Donau – Attila József. Egy József Attila verseskötet volt. A látvány bearanyozta a napomat. Ez az én Európám, az én városom. Ahol József Attila kötet van egy villamos arab utasának a kezében, az csak jó hely lehet. És az is.

Másnap, amikor a kórházban átvettem a tükrözés előtti napon lenyelendő béltisztítóporos zacskókat, ingyen, a nővérke hosszasan, mosolyogva magyarázta, mikor melyiket és hogyan vegyem be, hogy a vizsgálatra a megfelelő állapotban érkezzek. Aztán megkérdezte, hogy honnan jöttem, mert az akcentusom alapján franciának gondolt, de amikor megtudta, hogy magyar vagyok, mindketten jót nevettünk a tévedésén.

Minden jót kívánt, és még utoljára figyelmeztetett, hogy tartsam be az utasítást, mert ha nem sikerül tiszta bélrendszerrel érkeznem, akkor – mindannyiunk bánatára – ismétlés lesz. Amitől annyira nem ijedtem meg, mert itt bódításban végzik a tükrözést, és szinte semmi utóhatása nálam eddig nem volt. Mosolyogva váltunk el, ami magyar ember számára egy kórházlátogatás után önmagában élményszámba megy.

Bécsben mindig az jut az eszembe, hogy – az otthon hallottakra gondolva – ha ez a hanyatló nyugat, akkor én vállalom minden részletével együtt. Még azzal is, hogy a villamoson természetesen megjelent a fiatal korosztály is, a korral járó attribútumokkal. Az egyik kézben egy dobozos sör, a másikban egy Jägermeister. A négy langaléta fiú és a két lány nem halkan, de még a tűréshatáron belüli harsánysággal társalgott. Ezzel is kivívva a villamoson utazó nyugdíjas osztrák utasok rosszalló pillantásait.

Ó idők, ó erkölcsök! O tempora, o mores! Mondotta már Ciceró is még Krisztus előtt jóval, amikor a renyhe római ifjúságot szapulta. Hát rohad, ahogy a mi időnkben és nálunk is rohadt, és – sajnos – rohad azóta is. Rohadásban már – szerintem – meg is előztük a nyugatot, Bécset mindenképpen.

Lehagytuk a világ leglakhatóbb városát – rothadásban legalábbis -, amelyet 1945 óta szociáldemokrata városvezetés irányít. Ami persze nem akkora szenzáció, mint, mondjuk, az, hogy a második legnagyobb osztrák város, Graz élén kommunista polgármester áll, szocdem és zöld koalíció támogatásával. Hát rohadnak ezek itt tényleg. Az Osztrák Kommunista Párthoz tartozó városatyák fizetésük felét évtizedek óta szociálisan rászorulók számára ajánlják fel. A rohadt képmutatók! x

Zsebesi Zsolt