Kire hallgat Európa?

Kinek a szavára hallgatnak az európai országok, kiknek a befolyása érvényesül egyes európai döntések kiérlelésekor, egyáltalán vannak-e közös európai válaszok a jelen jelentősen megszaporodott kihívásaira, és ha igen, akkor azok mennyiben felelnek meg a magyar érdekeknek, és a magyar érdekek miben másak, mint Európa érdekei?

A kérdésre adható negatív válasz, vagyis annak megfogalmazása, hogy kinek a véleményére nem ad Európa, nagyon egyszerű, és magyar szemszögből adja magát. Egy ország van Európában, amelynek irányítói nyíltan azt sulykolják a polgáraiknak, hogy vezetőjüknek, vagyis Orbán Viktornak komoly befolyása volna arra, ami Európában történik, sőt nagyobb, mint amennyi országa súlyából következne, miközben a valóságban ennek pont az ellenkezője igaz.

E hazug állítás alapvető jellemzője, hogy Orbán befolyását azzal igyekszik bizonyítani, milyen hangosan és mennyire feltűnően nem egyezik a magyar kormányfő álláspontja az EU maradék 25-26 országáéval. Mivel már ma is egyszerű többséggel születik a döntések jelentős része, semmilyen érdemi hatása nincs, ha valaki egy kérdésben egyedül más véleményen van.

Más a helyzet akkor, ha egyhangú döntésre van szükség, például a kormányfők és államfők részéről valamilyen fontos ügyben, mert ilyenkor minden egyes országnak egyforma súlya van, vagyis akár egy ellenvélemény is megtorpedózhatja az EU álláspontjának létrejöttét. Csakhogy ez elsősorban formálisan igaz, mert tartalmilag nem annyira.

Magyarország számos esetben élt vétójogával, és nemegyszer ennek ellenére született konszenzuson alapuló, egységes álláspont, amit nem lehetett az EU nevében közzétenni, csak 26 ország közös véleményeként. Ez minden esetben fiaskó, mert az egység hiányát jelzi, de nem minden esetben akadályozta meg a tagországok közös akaratának érvényesítését, még ha az nem is viselte az EU pecsétjét magán.

A magyar kormány az ilyen eseteket is mindig saját sikerének könyvelte el, pedig a valóságban minden józanul gondolkodó politikus számára a legnagyobb kudarc, ha egy politikai közösségben nem tud másokat a saját véleménye mellé állítani, lehetőleg többet, mint az ellenvéleményt képviselő oldal. Magyarul, az, hogy Magyarország rendre egyedül marad a véleményével, az a magyar külpolitika nem elvi alapon létrejött „fényes győzelme”, hanem látványos kudarca.

A magyar vezetés, hogy a saját kudarcát kendőzze, azokat sikernek állította be, és rendre azt terjesztette, hogy Magyarország mások helyett mondja ki az igazat, és előbb vagy utóbb azok is rádöbbennek, hogy mindig Orbán Viktornak volt igaza, akik jelen időben nem osztják, vagy legalábbis nyilvánosan nem vállalják a vele megegyező véleményüket.

Az alapkérdés szempontjából, hogy kire hallgat Európa, nem fontos, hogy kinek van igaza, mert az számít, ki tudja a véleményét érvényesíteni, és ki tudja elérni, hogy a szerinte helyes megoldást fogadják el a többiek is. Ebből a pragmatikus szempontból vizsgálva a magyar külpolitika elmúlt évtizede a kudarcok és a látványos sikertelenségek láncolatát mutatja.

Ha csak a végeredményt nézzük: gyakorlatilag nem születik egyetlen fontos döntés sem a magyar vélemény figyelembevételével a Magyarországot érintő fontos kérdésekben. Annak ellenére sem, hogy a magyar külügyminiszter keményen tolja kormánya nézetét, de azzal szinte senkit nem tud meggyőzni, nincs szilárd támogatója, rendre egyedül marad, és ezért Magyarország véleményével ellentétes, de nem mindig az érdekeit valóban sértő döntések születnek.

Az egykor eredményeket felmutató visegrádi négyek csoportja a magyar különutas politika, mindenekelőtt az orosz-ukrán háborúról kialakult magyar vélemény miatt szétesett. Magyarország ma Szlovákia kivételével senkivel nem ért egyet, köztük a szomszédai, egykor barátai és az európai nagyhatalmak, de azon kívül az Egyesült Államok vezetésével sem. A helyzet ennél is rosszabb, mert határozott ellenvéleménye van, ami feltűnően közel áll a nyugat ellenfelei, Oroszország és Kína álláspontjához.

A kudarc egyik leglátványosabb és legfájóbb megnyilvánulása a Magyarországnak járó uniós pénzek visszatartása, amit a permanens „háború” előzött meg az EU ellen, Orbán Viktor látványos kiruccanásaival Brüsszelbe, ahol politikai „sallerek és kokik” osztogatásával ásta alá országa kapcsolatát az EU-val, a saját szövetségi rendszerével, eredményesen harcolta ki magának és az országának a felháborodottan emlegetett kettős mércét, ami a politikájára adott politikai válasz, semmi más.

A mára kialakult helyzet, Magyarország totális elszigeteltsége Európában és az egész nyugaton különösen nagy veszélyt rejt az ingatag, sőt robbanásveszélyes világpolitikai helyzetben, amikor Európában háború folyik, a közel-keleti konfliktus hosszú évek hidegháborúja után forró háborúba ment át, és mindeközben Kína egyre nehezebben tartható vissza attól, hogy erőszakkal próbálja meg magához csatolni Tajvant.

Az EU az orosz terjeszkedés miatt saját védelmének és hadiiparának kiépítésébe kezdett, és egyre egységesebben áll ki Ukrajna mellett Oroszország ellen, mert a saját biztonságát látja veszélyben, miközben a magyar kormány ezzel pont ellentétes véleményen van, és igyekszik az európai gazdasági és védelmi összezárást elgáncsolni, abból Magyarországot kivonni. Ez teljesen ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel, de logikus következménye az eddigi orbáni politikának.

Magyarország mára abba a helyzetbe került, mintha nem is volna sem az EU, sem a NATO tagja. Azok döntéseiben gyakorlatilag nem vesz részt, magát zárta ki sorozatos különvéleményével és vétóival, ezzel önként mondott le arról, hogy érdemi befolyása lehessen az ott születő stratégia kidolgozására.

Magyarország érdekérvényesítő képessége a nullával egyenlő. A kormánynak és propagandájának egyre nehezebb ezt a kolosszális kudarcot nap mint nap óriási sikerként és az egyedül Magyarország által képviselt helyes politikának eladni. A propaganda sikere érdekében számolatlanul öntik a milliárdokat Rogán Antal propagandaminisztériumába, ahol azt egyelőre a magyar külpolitikánál valamennyivel sikeresebben használják fel. x

Zsebesi Zsolt