A NATO-ban megfontolás tárgya lett, hogy a katonai szövetség lengyel és román részvétellel átvenné Nyugat-Ukrajna légvédelmét az ukrán erőktől, ezzel felszabadítva az ukránoknak erre a térségre lekötött erőit, melyeket át lehetne csoportosítani a Kelet-Ukrajnában folyó harcokhoz.
A javaslat szerint mintegy 70 kilométeres biztonsági zóna jönne létre Ukrajna nyugati határán az ukrán oldalon, ahol a szövetségesek légvédelme az ukrán határ másik oldaláról tüzelve lelőné az orosz harci gépeket és drónokat. Egyelőre nem világos, hogy milyen a javaslat fogadtatása szélesebb NATO-körökben.
Csak annyi biztos, hogy a kormányzó német koalíció két pártja, a szociáldemokrata SPD, Scholz német kancellár pártja és a német Zöldek támogatják az elképzelést. Ami viszont halálbiztos, hogy Magyarország élesen ellenezni fogja, hiszen a magyar kormány azt is elutasította, hogy részt vegyen abban a projektben, amely szerint a fegyverszállításokat Ukrajnának és az ukrán katonák kiképzését a NATO koordinálja. Magyarország anyagilag sem akar hozzájárulni az Ukrajna megsegítésére tervezett 100 milliárdos alaphoz sem.
Az Orbán-kormány nagy feltűnést keltve stratégiai partnerséget, annak is az egyik legerősebb formáját jelentette be Kínával a kínai elnök budapesti látogatása alkalmával, ahol elhangzott az is – amire ehhez az együttműködéshez nem is lett volna szükség –, hogy Magyarország Kínával azonosképpen látja a világot, amit nem lehet másképpen értelmezni, mint komoly elutasítása a nyugati álláspontnak, amely elítéli Kína agresszív gazdasági és politikai terjeszkedését és számos szomszédos országgal szembeni területi követeléseit, továbbá Tajvan függetlenségének erőszakos felszámolására irányuló törekvéseit.
Magyarország akkor lépett Kína szövetségeseinek táborába, amikor amerikai romboló igyekszik a Dél-kínai-tengeren a nemzetközi hajózási útvonal szabadságát demonstrálva elhajózni a Paracelsus-szigetek partjainál, amelyeket Peking a nemzetközi jogot súlyosa megsértve elfoglalt, és a körülötte levő vizeket felségvizeinek nyilvánította, ahol katonai erővel is érvényt akar szerezni a jogának, hogy csak az engedélyével lehet az ottani hajóutat használni.
A kínai kommunista vezetés az Egyesült Államokat vádolja a térségben fennálló feszültség kirobbantásával, ahogyan a magyar hivatalos propaganda is, szövetségestől példátlan módon, Washingtont hibáztatja a legtöbb nemzetközi konfliktusért, beleértve az orosz-ukrán háborút is, ahol a magyar álláspont ugyancsak teljesen ellentétes az EU és a NATO álláspontjával. A magyar kormány az egész nyugatot egyszerűen „háborúpártinak” nyilvánítja, amiért az orosz-ukrán háborúban nem hajol meg az orosz nyomás előtt, és fegyverrel is támogatja az ukrán honvédő háborút.
Az Orbán-rezsim ugyan elismeri, hogy a Krím 2014-ben végrehajtott annektálása és Ukrajna 2022. február 24-i megtámadása orosz agresszió, de mégis a nyugat rossz reakcióját teszi a háborúért felelőssé, mivel szerinte nem kellene Ukrajnát fegyverrel támogatni, mert ezzel a háború eszkalációját és folytatását érik csak el, szemben a saját álláspontjával, amely szerint nem kell Ukrajnának támogatást adni, helyi konfliktusként kell a háborút befagyasztani, mint a Krím annektálása esetében. Mindegy, hogy éppen a 2014-es krími orosz agressziót fogadó megengedő nyugati álláspont ágyazott meg egész Ukrajna megtámadásának.
Lényegében Magyarország jelenlegi kormánya az EU valamennyi tagországával és NATO-beli szövetségesével homlokegyenest ellentétes álláspontot foglal el a legfontosabb, az egész nyugatot érintő biztonságpolitikai és gazdaságpolitikai stratégiai kérdésekben. Az elmúlt két év magyar állásfoglalásait értékelve nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország ma már nem az EU és a NATO tagja, vétóival és a közösségek állásfoglalásaival szinte minden területen szembehelyezkedve nem tesz eleget egyik szervezetben vállalt kötelezettségeinek sem.
A fentiek fényében érdemes néhány szót fecsérelni az úgynevezett brüsszeli „kettős mércére”, ami miatt a magyar politikusok egy része vagy éppen Nobel-díjas fizikusok is felemelik a hangjukat, mintha az a bizonyos „kettős mérce” igazságtalan volna egy olyan tagországgal szemben, amely eleve egy ilyen kettős mércét használ maga is, amikor elvárja, hogy – mintha a vállalásait teljesítő lojális tag volna – megkapjon a tagsággal járó minden kedvezményt anélkül, hogy az ugyancsak a tagságból következő bármilyen kötelességét teljesítené, akárcsak a legkisebb mértékben is szolidáris volna a többi tagországgal, magával a szervezettel.
A „kettős mérce” bírálói arra utalnak, hogy olyan kihágásokért marasztalják el Magyarországot – kizárólag politikai alapon –, amiket más tagországnak elnéznek. Az nem gond, ha egy Nobel-díjas fizikus nem érti, hogy az EU egy politikusok irányította politikai közösség, ahol kizárólag politikai döntések születnek, még akkor is, ha azokat technikai vagy jogi érvekkel támasztják alá, mivel ezek magyar politikai döntésekre adott válaszok, tehát nem is lehetnek mások, mint politikai döntések. Az EU egyszerűen azokat részesíti előnyben, akik a szervezet céljait támogatják, és az alapértékeit magukénak vallják. Azokat szankcionálják, politikai alapon, akik belülről igyekeznek ártani a közösségnek.
Nem kell ahhoz Nobel-díjas fizikusnak lenni, bárki megértheti, hogy a lengyel választások utáni kormányváltás és a miatta megváltozott lengyel uniós politika, a lengyel igazságszolgáltatás és a közszolgálati média státuszának normalizálása volt – aláhúzom! – a politikai feltétele annak, hogy Varsó szinte azonnal megkapja a Brüsszelben visszatartott pénzeit, ahogyan ez Budapest esetében is bekövetkezne, ha Orbán Viktor leállna az orosz- és Kína-párti, az EU és a NATO érdekeit sértő politikai irányvonalával. A Lengyelországtól eltérő utat, a kettős mércét Orbán választotta, és ez az út az EU-val és a NATO-val való végzetes szakításhoz fog vezetni. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 