A nemzeti nagytőke a nemzet vérét szívja

Az öreg Marx szerint a lét határozza meg a tudatot. Ennek magyar köznyelvi változata: „a lé határozza meg a tudatot”. A magyar definíció közelebb van az igazsághoz, mint az általánosabban megfogalmazott marxi. Magyarországról ezer milliárdnyi megtakarítás vándorolt külföldi bankokba az elmúlt évtizedben.

A recesszióba fordult német gazdaság legnagyobb szereplői, az ottani nagytőke állami támogatást, jobb, versenyképesebb gazdasági és szabályozási politikát követel a német kancellártól, ha az meg akarja állítani Németország „elipartalanodását”. Mert különben a nemzeti nagytőke jobb befektetési feltételekkel kecsegtető országokba menekül. Igazi igazi.

Nincs ez másképpen sehol a világon. A globalizáció fő motorja, a tőke áramlása nyugatról keletre semmi más nem volt, mint a keleti jobb befektetési környezet, mindenekelőtt az olcsóbb munkaerő, a piac megszerzése és az állami mézesmadzag, a célországok kormányai által a befektetésekhez nyújtott állami támogatások kihasználása.

Magyarország – mint minden területen – ezen is eredeti gyakorlatot valósít meg, mert egyszerre költi az állam, vagyis az adófizetők pénzét arra, hogy külföldi tőkét csábítson az országba, és arra, hogy a magyar „nemzeti nagytőkét” állami támogatással ösztönözze a profitjának vagy inkább a magyar adófizetők pénzének külföldi befektetésére. Mintha nekünk egyaránt jó volna: az is, ha állami támogatással jön a tőke és az is, ha állami támogatással hagyja el az országot.

Az mindenképpen jelzésértékű, hogy Németország, Európa vezető nemzetgazdasága, a világ harmadik legnagyobb nemzetgazdaságának nemzeti nagytőkéje az évtizedek óta első hazai gazdasági megtorpanásra reagálva veszi a kalapját és távozik az országból, hirtelen elfelejtve a nemzeti jelzőt, és helyette igazodik a marxi tézishez, amely szerint a tőkének nincs nemzetisége, főleg nemzeti érzései nincsenek, mert csak érdekei vannak, hiszen egyetlen legitim célja a profit növelése.

Persze ez eddig is, évszázadokra visszamenőleg, így volt. Az egykori gyarmatosításnak sem volt más célja, mint a tőke érdekében maximális profit biztosítása az elfoglalt és leigázott országok nemzeti kincseinek kiaknázása, munkaerejük kizsákmányolása útján. A nemzeti nagytőkének teljesen mindegy, hogy idehaza vagy az országok határain túl csinál pénzt alkalmazottai munkájából.

A nemzeti kormányoknak pedig az az érdekük, hogy nemzeti nagytőkéjük elégedett legyen, és jól érezve magát a nemzet határain belül a tőkéjét úgy fektesse be, hogy annak adóhozadéka és egyéb nemzetgazdaságot építő járuléka úgy legyen bemutatható a választókból álló nyáj előtt, hogy mindez a nemzeti kormány áldozatkész és szakszerű tevékenységének az eredménye. Nem beszélve arról, hogy ha a nagytőkének csurran, akkor a nemzet politikai pártjainak és azok vezetőinek is cseppen.

Minden egyéb nemzeti és keresztény vagy szociális érzékenységet hazudó interpretációnak semmi köze a valósághoz, csupán kitalált történet. Ez nem jelenti azt, hogy ne volnának megoldások, amelyek – akarva-akaratlanul – jobbak, míg mások rosszabbak a nagy tömegek számára, akiknek – mint látjuk – bármilyen gazdaságpolitika rájuk kedvező hatását be lehet magyarázni.

Magyarországon például egyszerre lehet a tömegnek eladni bármit és annak az ellenkezőjét is. Milyen jó a magyar embereknek, ha az ő pénzükkel megtámogatott tőke jön az országba, de az is szuper, ha ugyanilyen támogatással megy. Milyen jó a magyar embereknek, ha munkahelyeket teremt a külföldi tőke, és milyen kedvező, ha azzal együtt vendégmunkások százezrei érkeznek, de az is, ha magyar munkavállaló megy a magasabb bér után külföldre.

Egészen leegyszerűsítve: a polgári demokrácia és annak kapitalista gazdasági modellje a tőke tulajdonosainak van kitalálva. A piacgazdaságokat üzemeltető kormányok a nagytőke kormányai. Különbség egyes országok között csak annyi, milyen pofátlanul képviselik kormányaik a tőke érdekeit, és mennyire kénytelen a választási voksokért valamit a választók érdekében is tenni.

Persze Magyarország ezen a téren is más. Itt a nemzeti nagytőke tulajdonosai egybeesnek az ország politikai vezetőinek személyével, ami teljesen kizárja, hogy bármi ne a nemzeti nagytőke érdekében történjen.

Ráadásul Magyarországon nem is kell egyensúlyozni a tömegek igényei és a tőke elvárásai között, mivel nincsenek demokratikus, szabad választások, ahol a voksokért valamit a választóknak is fel kellene mutatni. Már ha nem számoljuk a választási krumplit, a választási nyugdíj- és béremeléseket, amelyeket a megnyert választások után infláció útján azonnal vissza is lehet az államkasszába vezetni, ahonnan az gyorsan a megfelelő helyre, a nemzeti nagytőkéhez áramoltatható.

A nyugati jóléti államok tömegeinek jóléte nem annyira a nemzeti nagytőke keményebb megadóztatásának eredménye, mert az alól a nemzeti nagytőke ügyesen kisiklik, hanem a külföldön besöpört extraprofitra támaszkodik, az ottani olcsóbb munkaerőre és az ott kihasznált adóelkerülés előnyeire. Amint ezek a lehetőségek szűkülnek – jól látszik –, a jóléti piacgazdaság alapjai is megrendülnek.

Magyarország ebben is formabontó. Nálunk az állam eleve nem számol a vállalati jövedelemadóval, azt az adóparadicsomok szintje alatt tartja, hogy a nemzeti nagytőkének, maguknak a törvényhozóknak ne kelljen külföldre menekülni az adózás elől. Ezért Magyarország egyedüliként rúgkapált a világ minden országára kötelező minimális vállalati adó bevezetése ellen, ami egyébként igazából – a méreten aluli magyar vállalkozásokra való tekintettel – nem is igen érintette a magyar nemzeti nagytőkét.

Végezetül összefoglalva: a nemzeti nagytőke annyiban nemzeti, amennyiben a nemzet vérét szívja, vagy szebben megfogalmazva, ameddig az érdekeinek az megfelel. Amint ez nem így van, akkor a nemzeti érzést, a nemzet szeretetét megelőzi a tőke szeretete, a pénz imádata, a profit hajszolása.

Nem is lehet másképpen, mivel ez a kapitalizmus mozgatórugója, éltető elixírje, a gazdasági és technológiai fejlődés motorja. Ahol ezt az állammal próbálták helyettesíteni, rosszabbul jártak, mintha nem tettek volna semmit.

Hogy mégis valami más volna az ideális és nem a jelenlegi piacgazdaságnak hívott kapitalizmus, azt szinte mindenki tudja. Ezért is igyekeznek azt agyonszabályozni, amivel ha sikerül, az a baj, ha nem sikerül, akkor az.

A kapitalizmus legyőzhetetlenül eredményes egyes dolgokban és tragikusan eredménytelen másokban. A legsikeresebb a dolgozók kizsákmányolásában, és a legkudarcosabb a globális környezeti és szociális problémák kezelésében, a humanitárius katasztrófa elkerülésében.

Magyarországon a kapitalizmus számos megjelenési formájából egy egészen új, továbbfejlesztett változata alakult ki. Itt a politikai hatalom nem a tőke béklyójában, bilincsbe verve próbál meg a nép és a tőke érdekei között táncolni, hanem a tőkések maga a politikai elit, amelynek egyetlen területen vannak csak feladatai, egyedül a hatalom megtartására kell koncentrálnia.

Ebben Orbánék egyetlen ellenfele a nemzet. A politika és a tőke egy és ugyanaz, akinek elvárásai vannak a politikával szemben, az a nép, akitől a hatalom megtartása érdekében a legkisebb érdekérvényesítési lehetőséget is el kell venni.

Mária munka alapú országa Orbán Viktor vezetésével a legjobb úton van afelé, hogy irányt és példát mutasson a többi kapitalista országnak, hogyan lehet a tökéletes politika-tőke egységét és az ezen alapuló betonszilárd politikai hatalmat megteremteni.

A nyugat polgári demokráciái egyelőre csak csöpögő nyállal bámulják Orbánnak ezen a téren elért világméretű sikereit. Jelentős részt a magyar embereken múlik, hogy ez a példa ragadós lesz-e, vagy befullad Magyarországon. Mindannyiunk érdeke az utóbbi volna. x

Zsebesi Zsolt