A török elnök látványos vereséget szenvedett a vasárnapi török önkormányzati választásokon. A legjelentősebb nagyvárosok után a török vidéken is megroggyant Erdogan muszlim-konzervatív pártja, az Igazság és Fejlődés Párt (AKP) befolyása.
Isztambulban és Ankarában, ahol 2019 óta az ellenzék adta a polgármestert, a helyi tanácsban is többséget szerzett az ellenzék közép-baloldali pártja, a CHP. Országos szinten is az ellenzék nyert a szavazatok 37 százalékát megszerezve Erdogan pártja előtt, amely 36 százalékot kapott. Isztambul 39 kerületéből 26-ban az ellenzék nyert, míg Ankarában 25 kerületből 16-ban. Az eddigi kormánypárti fellegvárakban, Izmirben, Adanában és Antalyában is ellenzéki polgármestert választottak.
Ez jelentősen megnövelte az ellenzék elnökjelöltje, Ekrem Imamoglu, Isztambul polgármesterének az esélyeit a következő elnökválasztáson. 2019-ben lett a város polgármestere, de Erdogan akkor még „hápogó kacsának” nevezte, mivel a városi tanácsban Imamogli pártjának nem volt meg a többsége. Mára meglett. Azt is érdemes megjegyezni, hogy mielőtt elnök lett, Erdogan is Isztambul polgármestere volt.
A választásokat már azok kiírásakor szondának tekintették Erdogan politikai jövője szempontjából. A mostani lehangoló eredmény nemcsak a fontos városok feletti kormánypárti hatalom elvesztését jelenti, de erősen megkérdőjelezi Erdogan alkotmánymódosító tervét is, amivel el akarta érni, hogy korlátlan ideig az ország élén maradhasson, amit csak népszavazással lehetne érvényesíteni, de ennek az esélyei lényegesen megcsappantak.
A török elnök, hogy halálig tartó hatalmi vágyát kendőzze, újraválasztása után azonnal kijelentette, hogy csak 2028-ig készül a politikai színpadon maradni. Ezt csak nagyon kevesen hitték el neki, mivel Erdogan nagy elánnal dolgozik a „Nagy Törökország”, egy regionális nagyhatalom létrehozásának ambiciózus tervén, ami egyelőre csak az ő elképzelésében létezik.
Vereségét elsősorban az ország elkeserítő gazdasági helyzetével, a török lakosság életkörülményeinek drasztikus romlásával magyarázzák. Maga az évi 70 százalékos infláció elég indok lehetne egy kormánypárt és első embere bukására a világ legtöbb országában, de Erdogan „rovásán” ennél jóval több van.
A muzulmán vallási alapon álló állam létrehozására irányuló törekvése, a demokrácia, a szólás- és sajtószabadság korlátozása, az autokratikus vezetési módszerei, a nyugati világgal szembeni politikája, eddig a világi állam létében érdekelt nagyvárosi lakosság elutasítását váltotta csak ki. Az életkörülmények romlása azonban már a vidéki szavazóbázisát is megrendítette.
Hatalmának eróziója alighanem külpolitikai kalandokra fogja ösztönözni a Közel-Keleten, Szíriában, és várhatóan nőni fog a hazai, de a határokon túl élő kurdok elleni erőszakos fellépése is. Belpolitikai kudarcait – diktátorok bevált módszerével – külföldi látványpolitizálással próbálja meg majd ellensúlyozni.
A török elnök pozícióinak megrendülése nem közömbös Orbán Viktor számára sem, aki egyik legjelentősebb és legszorosabb szövetségesének tartja Erdogant, aki ezt egyre kevésbé viszonozza, aminek látványos példája volt, hogy a svéd NATO-tagság jóváhagyása előtt nem egyeztetett Orbánnal.
A magyar kormányfőt egyébként is számos kudarc érte szövetségesi táborának zsugorodásával. A török elnök mellett komoly bajban van Netanyahu izraeli kormányfő is, aki ugyancsak Orbán szűk köréhez sorolható. A véres háborút folytató kormányfő napjai meg vannak számlálva Izrael élén.
Megfeneklett a korábban oly lelkesen üdvözölt szélsőjobboldali előretörés is Hollandiában, mivel Orbán kedvence, Geert Wilders választási győzelmét nem tudta kormánytöbbséggé konvertálni. A régi barát, Meloni olasz kormányfő pedig, bár a szélsőjobbról jött, Orbántól homlokegyenest eltérő politikai pályára állt az EU szerepének kérdésében és az orosz-ukrán háború kapcsán is. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 