Drágán megfizet a nyugat, ha eláll Ukrajna támogatásától

Az eddig nyilvánosan képviselt álláspont, amely szerint Ukrajna szuverenitásának védelme az orosz invázióval szemben a nyugat és azon belül az Egyesült Államok és a NATO, az EU érdeke, kivételesen amennyire közhelynek hangzik, annyira igaz.

A nyugati világ ellen fenekedő agresszort, a világot uralma alá hajtani tervező, birodalmi álmokat szövő Vlagyimir Putyin orosz elnököt és Hszi Csin-pinget, Kína első emberét meg kell állítani, mert ellenkező esetben az elmúlt kétszáz év civilizációs vívmányainak mondhatunk búcsút.

Nemcsak nyersanyagforrásokért, gazdasági fölényért folyik a versengés az USA, Nyugat-Európa, valamint Kína és Oroszország között, de az értékrendek, a társadalmi berendezkedés és az ideológiák terén is sorompóba állt a kelet a nyugattal szemben.

Moszkva és Peking minimális célja a nyugat gazdasági, katonai és ideológiai fölényének ledolgozása, a ravaszul több pólusú világrendnek nevezett erőfölény kiharcolása.

Aki Európában, és így Magyarországon vagy éppen Szlovákiában, Szerbiában bátran felvállalja az orosz gulág vagy az ujgurokon kipróbált kínai átképző táborok importjának reális perspektíváját, az egypártrendszert, a szólás- és sajtószabadság teljes hiányát, az alapvető emberi szabadságjogok korlátozását, az kövesse Orbán Viktort a keleti nyitás politika jelszavával beindított távolodásban a nyugattól, és közeledésben a keleti despotákhoz és diktatúrákhoz.

Aki ma az Ukrajnának nyújtott anyagi és katonai segítségen akar takarékoskodni, akárcsak arra hivatkozva, hogy a nyugati társadalmak belefáradtak Kijev támogatásába, jobb helyeket látnak az Ukrajnának szánt pénzek elköltésére, a saját sírjukat ássák meg, és Kína és Oroszország malmára hajtják a vizet.

Az Orbán-féle és egyéb, az orosz-ukrán háborúban durván hazug és életveszélyes békepárti politikát képviselők nem távol tarják az országukat és népeiket a vérontástól, hanem házhoz hozzák a háborút. Az oroszok nem álltak meg az után, hogy elfoglalták a Krímet, és nem fognak megállni azután sem, ha elfoglalják Ukrajnát.

Kína sem áll meg és válik a nemzetközi közösség békegalambjává, ha erővel annektálja Tajvant, ahogy nem elégítette ki Hon-Kong békés visszaszerzése sem. Pekingnek – ahogyan Moszkvának is – szinte minden vele szomszédos országgal határkonfliktusa van, Kína területi vizeit a nemzetközi jogot lábbal tiporva kívánja kiterjeszteni, és nyilván nem békepolitikája szolgálatában növeli évről évre hatalmasabbá haderejét.

Európának és az Egyesült Államoknak, a NATO tagországainak ebben a helyzetben minden korábbinál szorosabbra kell zárniuk. Minden ezt megnehezítő törekvés az egész nyugat békéjét és a benne élő százmilliók életét és jövőjét teszi kockára.

Egészen visszataszító, hogy Magyarország pitiáner, mondvacsinált indokkal akadályozza Svédország NATO-tagságát, hogy az amerikai republikánusok a gazdagok és a nagyvállalatok adóinak csökkentését fontosabbnak tartják, mint országuk, az egész nyugat egzisztenciális biztonságát, amikor megtagadnák a támogatást Ukrajnától.

A józan politika erőknek nem a társadalom, a lakosság változó hangulatára, nem arra kellene hivatkozniuk, hogy a választók unják az ukrán háborút, hanem meg kellene ismertetniük polgáraikat a valós helyzet komolyságával, és ahogy egyébként számos ügyben sikeresen teszik is, meg kellene győzniük a szavazóikat, hogy mi az alapvető érdekük.

Nem a többpólusú világ kialakulásáról és az egy erőközpont jellemezte hatalmi rend végéről van itt szó, hanem egy olyan világszemlélet totális csődjéről, amely azt feltételezte, hogy képesek békésen együtt élni és nagy haszonnal üzletelni a civilizált, pluralista berendezkedéssel üzemelő nyugati polgári demokráciák és a keleti autokraták vezette diktatúrák.

A glóbuszon végigsöprő pandémia, a tragikusan gyorsuló klímaváltozás, a világméretű gazdasági válsághelyzetek sorozata fel kell ébressze a nyugat egészséges életösztönét, ami sajnálatos módon azt jelenti, hogy az évtizedek alatt felgyülemlett politikai, gazdasági és egyéb globális problémákat nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni, és megoldani sem olyan országok destruktív és agresszív fellépése mellett, mint Kína, Oroszország, Észak-Korea vagy éppen Irán.

Az elvtelen és rövidtávra érvényes kompromisszum a diktatúrákkal a történelem során mindig visszaütött. Végül ugyanazt kellett tenni, amit korábban elhalasztottak, vagyis erővel kellett megakadályozni a világuralomra törőket tervük megvalósításában, csak sokkal nagyobb áldozatok árán, mint ha korábban teszik ugyanezt. Nagy a veszélye, és tragikus volna, ha a világ ismét a könnyebb utat választaná, hogy majd a sokkal nehezebben kelljen mégis végigmennie. x

Zsebesi Zsolt