Orbán Viktor szierint nem szerencsés az orosz energetikai függőséget amerikaira cserélni. Magyarország több lábon akar állni, és nem egy országtól, régiótól függni. Ha ez igaz, akkor nem kellene magunkat az orosz függőség fenntartásával lábon lőni. Főleg amikor a nyugat háborúban áll Oroszországgal.
Szijjártó Péter szerint – tekintettel a kínai gazdaság méretére, szoros kapcsolataira Nyugat-Európával – nem az számít, hogy Kína mennyire veszélyezteti a nyugati értékrendet és érdekeket immár nemcsak Kínában, de Európában, Afrikában és Dél-Amerikában is, ahol a saját kommunista rendszerének exportja és gazdasági befolyása előtt egyengeti az utat, hanem az a fontos, mekkora előnyt lehet kiaknázni a Kínával erősödő gazdasági kapcsolatokból.
Mindkettejüktől azt kérdezném, hogy miért kell egy esetleges orosz és kínai függőségre cserélni a nyugat-európai gazdasági függőségünket, ha nem azért, mert a nyugati politikai rendszerek nem felelnek meg Orbán Viktor elképzelésének a jövő Magyarországáról, amely – Orbán szerint – jobb volna, ha az oroszországi és a kínai politikai és gazdasági modellre hajazna, mint a nyugatira.
Mindketten az orosz és a kínai modell sikereire hivatkoznak. Orbán szemében Oroszország legyőzhetetlen. Ezért mellőzhetetlen a világ politikai, gazdasági és hatalmi, valamint a multinacionális biztonsági rendszerének a kiépítéséhez. Kínát Szijjártó és Orbán is valami gazdasági csodának látja, amellyel nem érdemes ujjat húzni, a legjobb a farvizein evezve lébecolni.
A valóság az, hogy Kína ugyan nagy utat tett meg az elmúlt 30 évben, teljesítménye és átalakulása valóban megsüvegelendő, de nem lehet elfelejteni, hogy mindezt a nyugat aktív részvételével valósította meg, nyugati technológiák adaptálásával, továbbfejlesztésével, nyugati importra épített reexporttal, még akkor is, ha mára jelentős innovációs potenciálra tett szert.
A számok szerint a világ öt legnagyobb exportőr országa ebben a sorrendben: Kína, az Egyesült Államok, Németország, Hollandia, Japán. A legnagyobb importőrök: az Egyesült Államok, Kína, Németország, Japán és Hollandia.
A világkereskedelmen belül az egyes országok részesedése az exportban: Kína 15 százalék, Egyesült Államok 7,8, Németország 7,1 százalék. Vagyis: Kína exportrészesedése megegyezik az Egyesült Államok és Németország együttes részesedésével, vagyis figyelemreméltó, de nem lehengerlő.
A világkereskedelmen belül az egyes országok részesedése az importban: az Egyesült Államok 13 százalék, Kína 12 százalék, Németország a harmadik helyen 6,3 százalék. Tehát azt lehet mondani, hogy az Egyesült Államok és Németország a világ importjának majd 20 százalékát bonyolítják le Kína 12 százalékával szemben.
Szijjártó Péter magyar külügyminiszternek üzenem, aki a külgazdaságért is felelős: nem kell a kínai adatokkal dobálózni, főleg nem az elmúlt évtizedek növekedési mutatóival. Ezek – pont Kína újabban tapasztalt konfrontatív viselkedése miatt – nem fognak megismétlődni. A helyzet ma az, hogy a nyugati gazdaságok pont olyan mértékben vannak összekapcsolva a kínaival, amennyire az velük.
Egy esetleges kínai-nyugati gazdasági háború esetén mindkét fél fájdalmas veszteségeket könyvelne el, bár egyikük sem roppanna abba bele. Tekintettel arra, hogy a német gazdaság mellett a kínai a leginkább függő – a hatalmas belső piac ellenére is – az exporttól, a legfájdalmasabban Kínát és Németországot érintene egy Peking-Washington vagy Peking-Brüsszel gazdasági háború.
Így, érthető módon, senki nem kívánja sem Pekingben, sem Brüsszelben, sem Berlinben vagy Washingtonban egyik napról a másik felrúgni a Kínával kiépített gazdasági kapcsolatait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy még mindig a világkereskedelem nagyobb részét lebonyolító nyugati nagyhatalmak és a világ iparilag legfejlettebb országai egy puskalövés nélkül át akarnák engedni a vezető szerepet Pekingnek.
A konfrontáció borítékolva van, egyetlen kérdés annak sebessége és mélysége. Mindkét oldalon erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy – ha már – akkor minden rendezett és kontrollált formában menjen végbe, ne jöjjön létre a világgazdaság ütőereit megbénító infarktushelyzet. Ebben Magyarország szerepe a nullával egyenlő, de – ha rosszul helyezkedik, vagy mint az utóbbi időben teszi, az árral szemben úszik – veszteségei már igen érzékenyek lehetnek.
Mivel a magyar gazdaság mintegy 85 százalékban a nyugati világ gazdaságaitól függ, nem volna okos dolog e függőség lecserélésébe kezdeni kínai és/vagy orosz függőségre éppen akkor, amikor a kelet és a nyugat szembenállása mélyül, és a gazdasági, de akár a katonákkal megvívott háború veszélye növekedőben van. Jobb volna abba kapaszkodni, minél erősebben, ami megvan, kipróbált és hozzánk földrajzilag közel álló, történelmileg, kulturálisan és biztonságpolitikai szempontból is kompatibilis velünk.
Jelenleg mindent pont fordítva történik. Egy bizonytalan, feszült helyzetben, menet közben próbálunk meg nemcsak lovakat cserélni a rohanó szekér előtt, de még szekeret is váltanánk úgy, hogy közben a lovak közé dobjuk a gyeplőt. Az Orbán-rezsim legnagyobb stratégiai újítása az Európában vérverejtékkel kivívott magyar pozíciók totális felszámolása és szuper kockázatos keleti kötődésre cserélése. Ez nem hiba, hanem bűn. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 