Hogy lehet, hogy bár Donald Trump az Egyesült Államok elnöke, India mégis megtámadta Pakisztánt? Talán úgy, hogy Trumpnak nem éppen a diplomácia, az USA egymással szemben álló szövetségesei közötti egyensúlyozás a legerősebb oldala, ha van ilyenje egyáltalán. Washington évtizedeken át egyensúlyozott a két atomhatalom között, hogy féken tartsa mindkettejüket a nemzetközi biztonság és saját, a térségben fennálló stratégiai érdekeltségei miatt. Hol Pakisztánt, hol Indiát részesítve előnybe, lehetőleg úgy, hogy a másik fél ezt ne vegye zokon, vagy ne is tudjon róla.
Hogy Trump mit tett a két országgal kapcsolatban, azt nem tudjuk, hogy mit fog tenni, az még maga sem tudja. Végül is vámot lehet kivetni az indiai árukra, vagy éppen a pakisztániakra, vagy mindkettejükre, esetleg kijelenteni, hogy innentől kezdve oldják meg maguk a saját problémáikat szkanderezéssel, vagy üssék szét golfban. A legvalószínűbb, hogy Trump ki fogja jelenteni, hogy az egészért Bident, esetleg Obamát, vagy mindkettejüket terheli a felelősség, és ha ő lett volna az amerikai elnök Biden helyett, soha nem jut ide a pakisztáni-indiai viszony.
A helyzet az, hogy ide jutott. Mivel az USA-nak – mondjon is erről akármit Trump – szövetségesekre lesz szüksége, ha valóban fel akarja venni a kesztyűt Kínával szemben, akkor oda kell figyelnie India törekvéseire, viszont nem lehet és nem is szabad Pakisztánt ejteni, amelyre ugyancsak szüksége lehet az amerikai kormányzatnak ahhoz, hogy a térségben fenn tudja tartani legalább a béke látszatát, anélkül hogy annak fenntartásába tevőlegesen részt kellene vállalnia, mert most Washington semmi ilyesmire nem kívánja erőforrásait pazarolni.
India és Pakisztán viszályának forrása Kasmír, amely egy túlnyomórészt muszlim többségű régió. 1947-ben, a brit gyarmatbirodalom felosztásakor India része lett, noha a lakosság jelentős része Pakisztánhoz való csatlakozást vagy függetlenséget szeretett volna. Pakisztán azóta illegitimnek tartja India Kasmírra vonatkozó jogát, míg India szuverén területének tekinti azt. A régiót ma három részre osztva irányítják: India (Jammu és Kasmír, Ladak), Pakisztán (Azad Kasmír, Gilgit-Baltisztán), valamint Kína (Aksai Chin). Vagyis itt bármilyen rendezési kísérlet esetén Kínára is tekintettel kellene lenni.
Az indiai–pakisztáni konfliktus nemcsak egy határvita, hanem történelmi sérelmekkel, vallási identitásokkal, geopolitikai versengéssel és a nukleáris elrettentés veszélyével átszőtt válságtérség, amely máig instabil. Eddig a két ország között három háború tört ki, főként Kasmír miatt.
(1947–48, 1965, 1971) Az 1999-es Kargili háború volt az első fegyveres összecsapás, amely már két atomhatalommá vált ország között tört ki. A kilencvenes évek elejétől mindkét ország nukleáris fegyverrel rendelkezik, így a konfliktus tétje globális lett.
Azt, hogy mit tett Trump az orosz-ukrán háború kapcsán, azt mindenki látja. Amennyiben ugyanaz a diplomáciai impotencia és hozzá nem értés megismétlődik az indiai–pakisztáni konfliktus amerikai kezelésében, akkor valóban nemigen marad más, mint a felek belátásában reménykedni, ami ugyancsak kétségesnek látszik. Mivel egyelőre az orosz-ukrán háború kezelése is nagy falat Európa számára, nem lehet elvárni, hogy a konfliktus rendezésében bármely európai nagyhatalom vagy az EU szerepet vállaljon. Erre képességekkel sem rendelkezik egyikük sem.
Az, hogy Oroszország be fog szállni, na nem a rendezésbe, hanem helyette a konfliktust a saját érdekében fogja kihasználni, az egészen biztos. Annál is inkább, mert a BRICS országok, vagyis Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika – bár a szereplők céljai nem teljesen azonosak, mégiscsak egy gazdasági-politikai szövetségi rendszer létrehozását tűzték ki célul, ami a nyugati hegemónia, elsősorban az USA ellen irányul. Trump második elnöki megbízását azzal indította, hogy megfenyegette a BRICS-országokat, arra az esetre, ha az amerikai dollárral szemben egy másik valutát részesítenének előnyben külkereskedelmi elszámolásaikban.
Tehát az indiai–pakisztáni konfliktusnak számos, talán magánál a konfliktusnál is komolyabb mellékszála van, amelyek kibogozásához nem tűnik a legjobb módszernek az, amit eddig Trump amerikai külpolitikaként a világnak tálalt. Jobb volna, ha a két ország közötti konfliktus rendezését diplomatákra, politikusokra bíznák, ami ma – sajnos – egyenlő volna a Fehér Ház és lakójának mellőzésével. Mivel erre esély sincs, csak abban lehet reménykedni, hogy a szereplők számára válik világossá, hogy egy komolyabb katonai összecsapás egyik ország érdekeit sem szolgálja. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 