Nagy Márton ne tököljön! Hozza vissza az árhivatalt!

Most, hogy a magyar kormány újabb árszabályozó, pontosabban árcsökkentő adminisztrációs lépésre készül az élelmiszerek után a kozmetikumok és szépészeti termékek esetében is, felmerül a kérdés, mit vacakolnak, hiszen innen már csak egy lépés a szocialista országos anyag- és árhivatal újjáélesztése, majd a szocialista tervgazdálkodás visszaállítása. Mondja meg a kormány, a politika, mit és mennyiért vásároljon a magyar, a kereskedő meg mikor tisztességes!

Talán nem véletlen, hogy a magyar gazdaságnak a piacgazdaságtól való eltérítéséért felelős miniszterét Nagy Mártonnak hívják, ami erősen hajaz nagy elődje, Csikós Nagy Béla nevére, aki az egykori országos anyag- és árhivatalt vezette. Igaz, szemben Mártonnal, Béla a szocialista rendszeren belül a reformerekhez tartozott, akik igyekeztek a szocialista tervgazdálkodást – amennyire lehetett és szabad volt – a piacgazdaság irányába eltolni, vagyis pont az ellenkező irányba haladt, mint Orbán minisztere.

Ha már egyszer van a kereskedelem központi vezérlésének Gerlaki Bence személyében a Nemzetgazdasági Minisztériumban felelős államtitkára, mi tartja vissza a kormányt, hogy újra életre hívja az anyag- és árhivatalt, ami egyszer már bevált. Na jó, nem, de a rendszerrel együtt megbukott.

Gerlaki egyébként is azzal fényezi magát, hogy már most képesek óramű pontossággal figyelni legalább ezer termék árának alakulását. Az elektromos kasszagépeken csüggő államtitkár pontosan tudja, mit és mennyiért raknak az emberek hétfőtől vasárnapig a bevásárló kosaraikba.

A kormány, Nagy Márton, Orbán Viktor és Gerlaki Bence is igyekszik a magyar gazdaság szereplőit meggyőzni arról, hogy az árstop nem a józan ész stoppal egyenlő, nem jelenti végérvényesen a piacgazdaság végét Magyarországon, hiszen csak annyiról van szó, hogy a politika megpróbálja adminisztratív eszközökkel helyettesíteni a jó öreg piaci mechanizmusokat, ami – eddigi tapasztalatok szerint – mindig tragikus eredménnyel járt.

Ajánlanám Nagy Márton figyelmébe, hogy egykoron Lengyelországban a magyar gyakorlatnál is keményebb árszigor volt érvényben még az átkosban. Apósom maszek zöldséges boltjában reggelente futár hozta ki a burgonyára, a káposztára vagy az almára érvényes aznapi kötelező eladási árat. Az öregnek ilyenkor erős fejfájása támadt, ugyanis a kötelező eladási ár alacsonyabb volt, mint amennyiért az éjszaka a nagybaniban megvette az árut.

Viszont nem lehetett csak úgy sumákolni, és figyelmen kívül hagyni a központi árszabályozást, mert naponta akár többször is jöttek az ellenőrök próbavásárlással, amin a bukás akár a bolt bezárásához is vezethetett. Ezért az öreg azt a stratégiát választotta, hogy az ismert törzsvásárlóknak a beszerzési ár fölött, nyereséggel adta a zöldséget és a gyümölcsöt, az ismeretlen arcoknak veszteséggel, mert nem tudta, hogy nem az ottani Nagy Márton emberei-e.

Ez a bújócska a józan ész és az állam között – mint ismert – a lengyel jegyrendszerhez, a cukorjegyhez, a vodkajegyhez, a hús- és benzinjegyhez, az általános áruhiányhoz vezetett, ami számos nagyon szórakoztató viccet is hozott magával. Ilyen volt az is, amikor megkérdezték: Mit tart a lengyel macska a szájában? A válasz: egérjegyet.

Nincs esély arra, hogy nálunk egérjegyet vezessenek be a közeli jövőben, de arra nagy tétben mernék fogadni, hogy az orbáni rendszer bukásában nem kis szerepe lesz az unortodox gazdaságpolitikának, amit hozzá nem értőnek szokás nevezni nem illiebrális országokban, ahol ugyan szintén van infláció, ami ellen ott is fellép a kormány, a nemzeti bank, de még véletlenül sem kísérleteznek már egérrágta frissességű módszerekkel. Vagy másképpen: nem kellene megpróbálnia Nagy Mártonnak sem kiénekelnie a macska szájából az egérjegyet! x

Zsebesi Zsolt