Az Orbán-korszak a végéhez ért. Végleges bukása azonban nem lesz az ellenzék sima választási győzelmének egyenes következménye. Orbánt nem egyszerűen politikailag legyőzni kell, de ki kell robbantani a hatalomból, amely intézményes és személyes bástyáinak lerombolása legalább olyan bonyolult feladat lesz, mint a kormányfő eddigi társadalmi bázisának a megrendítése.
Most, hogy Marine Le Pent elítélte a bíróság, és meghiusította tervét a francia elnöki fotel megszerzésére, mivel a párizsi bíróság öt évre eltiltotta minden választott politikai poszt betöltésétől, Orbán teljes odaadással állt szavakban a francia szélsőjobboldali politikus mellé. Ez azonban nem változtat azon, hogy Le Pen kardinális kérdésekben, mint az orosz-ukrán háború megítélésében, ma már Orbánnal homlokegyenest ellentétes álláspontot képvisel, és kiáll Ukrajna mellett.
Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) vezetője, az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban az elmúlt időszakban módosította álláspontját. Korábban Oroszországgal és Vlagyimir Putyinnal szemben barátságosabb hangnemet ütött meg, azonban Donald Trump amerikai elnök hatalomra kerülése és Ukrajnával kapcsolatos politikája nyomán Le Pen egyértelműbb támogatását fejezte ki Ukrajna iránt. Például elítélte Trump döntését az Ukrajnának nyújtott katonai segélyek felfüggesztéséről, és hangsúlyozta Európa stratégiai autonómiájának fontosságát.
Georgia Meloni olasz kormányfő, aki néhány éve még Orbán első számú szövetségese volt és a legfontosabb is, hiszen máig ő az egyetlen kormányon lévő szélsőjobboldali politikus Európában, kezdettől fogva nem értett egyet Orbán Putyin érdekében folytatott politikájával, ami a két politikus viszonyának elhidegüléséhez vezetett, bár a politikai látványpékségben még együtt sütnek ki ezt azt.
Giorgia Meloni, Olaszország miniszterelnöke, határozottan támogatja Ukrajnát az orosz–ukrán konfliktusban. Kormányának hivatalba lépése óta Olaszország több katonai segélycsomagot is jóváhagyott Ukrajna számára, beleértve két francia–olasz légvédelmi rendszert (SAMP/T). 2024 decemberében a kabinet egy rendeletet fogadott el, amely lehetővé teszi a “eszközök, anyagok és felszerelések” szállításának folytatását Ukrajnának 2025 végéig.
Meloni javasolta a NATO 5. cikkelyének (amely szerint egy NATO-tagország elleni külső támadás esetén valamennyi tagország segítséget köteles a megtámadottnak nyújtani) kiterjesztését Ukrajnára anélkül, hogy az ország teljes jogú taggá válna. Ez a megközelítés biztonsági garanciát nyújtana Ukrajnának, miközben elkerülné Oroszország provokálását. Azonban ez a javaslat vegyes fogadtatásban részesült európai és ukrán tisztviselők körében.
Orbán szerelmetes barátja, Recep Tayyip Erdoğan török elnök éppen most szilárdította meg Orbánnal teljesen ellentétes pozícióját, amikor totális támadást intézett az izraeli állam ellen, amit korábban a Gáza-övezetben történt izraeli pusztítás nyomán egyszerűen „náci hatalomnak” nevezett.
Most hétfőn pedig „pusztulást és nyomorúságot” kívánt Izraelnek, amivel a történelemben soha nem látott mélységbe taszította a két ország kapcsolatait. Tette ezt akkor, amikor a magyar kormány teljes mellszélességgel kiáll Izrael mellett, és Orbán éppen Netanyahu izraeli kormányfőt várja budapesti látogatásra, ahol természetesen nem fogják őt letartóztatni, bár nemzetközi elfogatóparancs van érvényben ellene.
Erdoğan egyébként nem Orbánból szeretett ki, csak beleszeretett a palesztinokba, leginkább a Palesztin Felszabadítási Mozgalomba, amelyet a világ nagy részével szemben nem terrorista szervezetnek, hanem hazafias, a palesztin szabadságért harcoló mozgalomnak ismert el, és támogat.
Teszi ezt mindenekelőtt azért, mert Törökországot a térség egyik meghatározó hatalmává akarja tenni, az iszlám egyik bástyájává, és szeme előtt a történelmi távolban tündöklő nagy oszmán birodalom álomképe lebeg. Orbán és a török elnök között az egyetlen megmaradt közös platform a Vlagyimir Putyinhoz fűződő kivételes viszony és az iránta mindkettejük által táplált szimpátia.
Akkor kire, milyen szövetségesére hivatkozhat nemzetközi politikai krédója igazolása céljából? Most, hogy Európa teljes mellszélességgel kiállt Ukrajna mellett, és igyekszik, amiben csak lehet, pótolni az egyre kétségesebb amerikai támogatást, amikor Oroszország nyíltan az EU és az európai kontinens biztonságát veszélyeztető tényezővé lépett elő, a korábbi Moszkva-barát politika folytatása erősen korlátok közé szorult. Mára kizárólag a magyar energetika orosz függőségének fenntartására és az Oroszország elleni szankciók elutasítására, Ukrajna európai integrációjának orosz érdekek mentén folyó megnehezítésére korlátozódik.
Maradna Kína. Ez azonban legalábbis kétséges, miután a másik kijelölt, de valójában semmivel sem igazolt orbáni szövetséges, Donald Trump volna, aki viszont éppen orosz-amerikai együttműködés kiépítésén dolgozik azzal a céllal, hogy Kínát eltávolítsa Oroszországtól, mert az Egyesült Államok első számú, legveszélyesebb riválisának Kínát tekinti.
Vagyis pillanatokon belül el kell dönteni egy Washington és Peking között kialakuló konfliktushelyzetben, hogy Budapest kinek az oldalán áll, és „semleges gazdaságpolitika” ide, „semleges gazdaságpolitika oda”, színt kell vallani. Akármelyik szín is lesz a nyerő, a másik elvesztése komoly fájdalommal fog járni.
A fentiek fényében nem meglepő, hogy Orbán a világ négy sarkában keres potenciális, ha a felsoroltakhoz nem is hasonlítható fajsúlyú szövetségeseket. Észak-Macedónia, Szlovénia, Szerbia vagy éppen Bosznia-Hercegovina, Szlovákia olyan országok, amelyek belügyeibe és a Balkán országainak feszültségeibe beleavatkozó Magyarország – legalábbis a felületes megfigyelő szemében – tényezőnek tűnhet, de valójában messze nem az.
Reálisan vizsgálva Magyarország az utóbbi néhány évben a Visegrádi Négyek együttműködésének és Lengyelország önállósulásának, középhatalmi szerepe megerősödésének következtében látványosan elvesztette azt a súlyát is, amit ez a szövetség és a kivételes magyar-lengyel együttműködés kölcsönzött neki.
Orbán immár nemcsak nemzetközi téren, de idehaza is vesztes pozícióba manőverezte magát. Az elhibázott magyar gazdaságpolitika, az uniós pénzek politikai okokból bekövetkezett elvesztése, a hazai gazdaság mélyrepülése, a magyar közszolgáltatások látványos összeomlása önmagában veszélyes helyzetet teremtett számára.
A potenciális nemzetközi szövetségesek elpárolgásával, a helyükre verbuvált szélsőjobboldali „patrióta” politikai erők egyelőre elmaradt politikai áttörése következtében végezetesen megroggyant a mítosz, amely szerint Orbán tehetséges, nemzetközileg is értékelhető politikus, illetve hazájának ellenfél nélkül választások sorozatát nyerő, zseniálisan kormányozó államfője volna.
Az orbáni politikai rendszer nem egyszerűen a liberális polgári demokrácia tagadása, mert a korlátlan politikai hatalom mellé megszerzett elsöprő gazdasági hatalommal együtt egy olyan autokrata rendszer, amelyben nemcsak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, az igazságszolgáltatás és a sajtó van egy kézben, de a magyar gazdaság meghatározó erőforrásai is az Orbán-klán ellenőrzése alatt állnak.
A NER nevű hatalmi-gazdasági konglomerátum felszámolása példátlan, mondhatni, történelmi feladat volna, ha egyáltalán létrejön egy társadalmi támogatással bíró potens politikai erő, amely képes lesz a ma szinte lehetetlennek látszó feladat megoldásához legalább a siker reális reményével hozzáfogni. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 