Hogyan menthetjük meg a polgári demokráciát?

Intellektuális kalandra hívom az olvasókat. Legjobb barátom, Jan Cipiur lengyel újságíró, aki padtársam volt a Varsói Egyetem újságíró szakán, és azóta is mindenkinél közelebb áll hozzám emberileg és szakmailag is, az általam is jó régen megfontolás tárgyává tett kérdés, a súlyos válságban lévő polgári demokrácia újragondolása kapcsán vet fel egy a múltra építő példát, gondolkodásra ösztönözve azokat, akiknek nem okoz problémát a válasz arra, hogy ezt mikor és mivel tegyék. Alább szó szerint közlöm a cikk magyar fordítását.

Figyelem: ez az írás teljes egészében alkotmányellenes és politikailag inkorrekt. A túlérzékeny olvasóknak, legalistáknak és formalistáknak azt javasoljuk, hogy csukott szemmel olvassák.

“A demokráciában a hatalom választás útján jön létre, de hosszú ideje bugrisok választanak bugrisokat. Itt és szinte mindenhol másutt az úgynevezett választók nincsenek tisztában azzal, hogy mire szavaznak, és egyáltalán nem is akarják tudni. Rajonganak azokért a manipulatív terápiákért, amelyek leveszik a vállukról a problémákat, a kételyeket és a vívódásokat. Vajon még mindig akarnak és képesek dönteni saját magukról?

Őszintén szólva kétlem. A nyugati típusú demokrácia megmentésére nem látok más észszerű megoldást, mint a tömeges és rendkívül költséges oktatást a közgazdaságtan (a jólét forrásai), a történelem (tanulságok) és a szociológia (társadalmi-politikai viselkedés) területén. Nem látok észszerű intézkedéseket, amelyek képesek lennének megmenteni a nyugati típusú demokráciát. Azonban olyan öreg vagyok, hogy szinte biztosra veszem: az én életemben még nem fog összeomlani. A fiatalok számára pedig intellektuális „kovászként” ajánlom azokat a forrásokat, amelyek a középkori Velencéről szólnak.

A velencei hatalom szerkezete

A rendkívül gazdag Velencei Köztársaságot „mindig is” egy legfőbb tisztségviselő, a fényűzően uralkodó dózse vezette. A korai idők szellemisége alapján ezt az állást örökölni kellett volna, de hamarosan választott tisztséggé vált. Velence népének volt beleszólása a döntésekbe, amit az arengo, azaz az összes polgár gyűlése révén fejezhetett ki. Az arengo azonban idővel a csőcselék uralmának szinonimájává vált, és néhány évszázad elteltével világossá vált, hogy az államügyek tömegnek való kiszolgáltatása árt a Köztársaságnak.

A 12. század végére a velencei elit egy alapvető alkotmányos változást hajtott végre. Létrehozták a 480 tagú Nagytanácsot, amelyet hat városrész (sestiere) tizenkét képviselője választott meg. A Nagytanács nemcsak a legfelsőbb tisztségviselőket nevezte ki, hanem két-két további képviselőt is delegált minden sestieréből. Így alakult ki egy zárt politikai kör, amely nagy vonalakban hasonlít ahhoz, amit ma ismerünk.

A Nagytanács tagjai közül tizenegy elektort választottak, akik kiválasztották a dózsét. Bár a dózse nem volt pusztán „báburalkodó”, az őt körülvevő patrícius oligarchia nem engedte, hogy tekintélyelvű hatalmat gyakoroljon. A 13. század Velence hihetetlen gazdasági és politikai felvirágzását hozta el, új, rendkívül vagyonos családok emelkedtek fel, ami egyre nagyobb aggodalmat keltett azzal kapcsolatban, hogy egy ambiciózus trónkövetelő ragadhatja magához a hatalmat.

A vagyonos velenceiek, természetükhöz híven, bizalmatlanok voltak. Ezért minden új dózsétól írásos kötelezettségvállalást (promissione) követeltek, amely szigorúan korlátozta hatáskörét. Ebben a politikai és szellemi légkörben egy rendkívül bonyolult, többlépcsős választási rendszer alakult ki. Az eljárás célja az volt, hogy a legfőbb állami tisztség ne kerülhessen sem egy túlságosan ambiciózus, sem egy gátlástalan nemes kezébe.

Az embert próbáló választási eljárás

A dózseválasztás egyedülálló szertartással kezdődött. A Signoria legfiatalabb tagja az utcára ment, és találomra kiválasztott egy fiatal fiút (ballottino), akit elvezetett a Nagytanács 30 év feletti tagjaihoz. A ballottino ezután kisorsolt 30 nevet az előre elkészített urnából. Ebből a harmincból kilencet húzott ki, akik 40 főt választottak meg (mindegyiküknek legalább 7 szavazatot kellett kapnia). Ezután egy újabb sorsolás következett, amely 12 főt emelt ki a negyvenes csoportból. Ez a 12 ember 25 személyt választott ki (minimum 9 szavazattal, vagyis 75%-os támogatottsággal).

Az így kiválasztott 25 emberből ismét 9-et sorsoltak, akik 45 főt választottak (mindegyik legalább 7 szavazattal, azaz 77,8%-os támogatottsággal). A folyamat ekkor még nem ért véget: újabb sorsolás során 11 főt választottak ki, akik végül 41 elektor kijelöléséért feleltek. Ekkorra az egyes jelölteknek már 81,8%-os támogatottságot kellett szerezniük.

Csak ez a 41 elektor választhatta meg a dózsét, aki így sem lehetett véletlenszerű jelölt. Maga a végső szavazás sem volt puszta formalitás. A 41 elektor mindegyike felírta egy papírlapra a jelöltje nevét, amelyeket urnába dobtak. A nevek alapján készült egy lista, majd újabb sorsolás következett, amely során egy név kihúzása után az érintett személynek el kellett hagynia a termet, hogy elkerüljék a nepotizmus lehetőségét. Ezután vitatták meg az esélyes jelöltet, aki visszatérve válaszolt a feltett kérdésekre. A végső szavazáson legalább 25 szavazat (61%-os támogatottság) kellett a dózsévé váláshoz.

A velencei rendszer tanulságai

A velencei választások egyik szembetűnő sajátossága az volt, hogy nem voltak általánosak. A választás joga kizárólag egy szűk elit kezében volt: a Nagytanács tagjai közé csak nemesi származású és gazdag kereskedők kerülhettek be. A rendszer fő célja a Köztársaság virágzásának fenntartása volt, amely a kereskedelemtől, annak biztonságától és terjeszkedésétől függött.

A demokratikus rendszerek jelenlegi problémái között ott van a döntéshozatal hatékonyságának hiánya, amelyet a politikai megosztottság tovább mélyít. Bár a velencei modellt nem lehet egy az egyben lemásolni, inspirációként szolgálhat. A választási folyamat többszintű átalakítása és az érdekképviseleti rendszerek újragondolása javíthatná a döntéshozatal minőségét. Kezdetben például az önkormányzatok és megyei tanácsok reformja lehetne az első lépés.

Nem lehet biztosan állítani, hogy egy ilyen rendszer jobbá tenné a demokráciát, de nagyobb eséllyel védené meg azt a belső és külső manipulációktól. Az ország érdeke így nem csupán a kampányok szlogenjeiben jelenne meg, hanem a valódi döntéshozatalban is érvényesülhetne.

Ha semmit sem változtatunk, úgy járunk, mint Molière Don Juanja: azt kapjuk, amit kértünk – még ha az végül tragikus is lesz. x

Jan Cipiur/AI/ lektorálta: Zsebesi Zsolt