A “meglepetésinflációtól” a jegyrendszerig

A mi drága jó Orbán Viktorunk – mi lenne velünk, ha nem volna? – újabb kicsi, de határozott lépést tett a jegyrendszer bevezetése felé vezető rögös úton, miután esőcsináló sámánja, Nagy Márton hiába tett meg – verbálisan legalábbis – az infláció megfékezése érdekében mindent, mégis a mi újabb hungarikumunk, az úgynevezett „meglepetésinfláció” miatt derék alatt kellett szúrja magát.

Ideje alig volt odakapni, mert a villámkezű cowboyunk, aki utcai harcos és a washingtoni új sheriff (magyarul főispán) kebelbarátja, máris pisztolyt rántott, és kiürítette a harminclövetű tárat, amivel telibe verte, na nem az inflációt, csak az üzletek 30 árucikkének árrését, amely ezentúl a még nem létező, de már szerveződő árhivatal szerint nem lehet több 10 százaléknál. Hogy miért pont ennyi? Hát, mert az áfa 27 százalék, vagyis az állam árrése az közel háromszorosa a kereskedelem számára javasoltnak, ami érthető is annak fényében, hogy mennyire költséges a magyar államot fenntartani.

Minden eladott áru után a magyar fogyasztó, aki négyévente szavazó, 27 százalék áfát fizet a magyar államnak, és nem 30 termék esetében, hanem több tízezer termék és szolgáltatás után. Ebből az árrésből tartja fenn az állam önmagát, mégpedig nyereség nélkül, mert mint tudjuk, így is veszteséges, pedig a polgárai, mielőtt a 27 százalékos áfát befizetik, a munkajövedelmük után még ugyanannak az államnak lepengetik a személyi jövedelemadót és a járulékokat, ami összesen a bruttó bér 33,5 százaléka.

Tehát amennyiben valaki a bruttó bérét fogyasztásra költi – mire költené egy közepesen kereső magyar másra –, akkor 400 ezer forintos bruttó béréből 159 ezer forintot fizet be az államnak, vagyis effektív árura nettó 241 ezer forintot költ. Ez, írd és mondd, azt jelenti, hogy a magyar állam kerekítve 40 százalékos árréssel dolgozik, hiszen minden munkából élő magyar ember bruttó béréért annak csak a 60 százalékát kitevő fogyasztást engedélyez, a többi az övé.

Az is megér egy misét, hogy a többi ugyancsak a fogyasztótól beszedett adókkal, mint például az üzemanyagra, a szeszes italokra vagy a dohánytermékekre kivetett jövedéki adóval is a kasszához szólítja a polgárokat. Összesen mintegy 40 adónem van Magyarországon, amelyek együtt képtelenek eltartani az államot.

Más civilizált országokban is vannak adók, magasabbak és ugyancsak számosak, csakhogy ahol a legmagasabbak, mint például a skandináv országokban, ott az érte járó állami szolgáltatások köre és értéke, nem beszélve azok színvonaláról, kenterbe veri a Magyarországit. Olyan ország is akad bőven, ahol az állam veszteséges (szinte csak olyan van), de ott is többet ér a polgárok befizetett adója, mert nálunk szinte semmit, ha megnézzük a közszolgáltatások körét és minőségét. Az állam bóvlival szúrja ki a szemünket a pénzünkért.

Akkor mi volna a megoldás? Ilyenkor a polgári demokráciákban, ahol úgynevezett politikai váltógazdaság működik, leváltják a kormányt. Az előrelátó kormánypártok még előtte elküldik a gazdasági minisztert, az ottani Nagy Mártonokat. Már csak a „meglepetésinfláció” szó miatt is. Mert ha valakinek, akkor a gazdasági miniszternek nem lehet meglepetés az infláció, főleg azok után és nálunk, hogy ugyanő meghirdette a hazai fogyasztás növelésének programját, amihez béremelést kért a vállalkozóktól és fogyasztásra szólította fel a bérből és fizetésből érők millióit.

A magyarok kicsit hallgattak is rá, és elmentek a Lidlbe és társaikba, ahol gyorsan elköltötték a megnövekedett béreiket, mégpedig többet költve, mint amennyivel több termék vagy szolgáltatás a kezükből a piacra került, vagyis: be volt programozva az infláció. Az árszínvonal emelkedése egy felfűtött gazdaságban nem tragédia, de a magyar nem ilyen, mert a GDP növekedése nem tartott lépést a fogyasztással, hiszen a statisztikai hivatal szerint fél százalék köröl mozog, amin belül az ipari termelés tragikusan mérséklődött.

Kedves magyar polgártársak! Két út áll előttünk: Vagy elküldjük a kis magyar nagyot álmodó diktátorunkat és az esőcsinálóit, vagy megbékélünk a jegyrendszerrel. Maga Orbán Viktor mondta, hogy a korábban alkalmazott árstop, vagyis az árak részleges befagyasztása nem használt a gazdaságnak, ahogyan a részlegesen kötelező árrés sem fog.

Már csak egy olyan intézkedés van, ami ugyancsak nem használ, de szintén bevethető a volt szocialista megoldások közül. Ez a jegyrendszer. Nagy előnye, hogy az árral együtt a fogyasztás mennyiségét is behatárolja. Hátrányait nem sorolom fel, mert a gazdaságra nézve csak olyanja van, és ha ez a kormány és ez a kormányfő marad Magyarországon, akkor úgy is személyesen megtapasztalhatjuk mindet.

Orbán egy interjúban egyébként azt mondta, és többször egymás után, amikor családja rapid gazdagodását firtatta a nyugati pénzen kitartott független újságíró, hogy nem foglalkozik gazdasággal. Most mégis azt látom az index.hu nyitó oldalán, hogy azt mondja: “Orbán Viktor rátapos az árakra.”

Orbán Viktor bejelentette, a kormány belenyúl harminc alapvető élelmiszer árába

“A miniszterelnök azonnal reagált az elkeserítő inflációs adatokra.“

Szóljon már valaki neki, hogy a gazdaságirányítás nem foci. Itt nem beletaposni kell, nem a lábat, hanem a fejet kell használni, és nem fejelésre, hanem gondolkodásra. Ha valaki – ahogyan Orbán maga mondja – nem foglalkozik gazdasági ügyekkel, akkor ne is foglalkozzon!

Hagyja a hozzáértőkre, de ne esőcsináló sámánokra! Vagy húzzon el a fater vidéki birtokára lovat tenyészteni és lábtengózni! Azzal is jobban járnánk, mint hogy olyasmivel foglalkozik a magyar kormányfő, amiről – a külpolitikai mellett – halvány segédfogalma sincs, de csak próbálja, csak próbálja. És sikerül is neki. Újra és újra elcseszni. x

Zsebesi Zsolt