A vasárnapi németországi választások tétje

A tét Németország jövője, talpon maradása, az ország szuverenitásának megvédése, Európa versenyképessé és alkuképessé tétele Oroszországgal, Kínával és most már az USA-val szemben. Mindehhez könyörtelenül vissza kell venni a német polgárok életszínvonalából, életminőségéből, és a győztes pártoknak el kell felejteniük legtöbb választási ígéretüket.

A német választások tétje nem az, hogy az AfD hatalomra kerül-e vagy sem, mert a hagyományos politikai pártok, a CDU/CSU a jobboldalon, és az SPD, a Zöldek, a Linke a baloldalon, változatlanul egy akár kétpárti vagy éppen hárompárti koalícióra képesek, és továbbra is ellenzékben tarthatják a szélsőjobboldali, de valójában neonáci AfD-t. A német polgári, liberális demokrácia kap még négy év lehetőséget.

A nagy kérdés az, hogy a kormányra került pártok mekkora sikerre fogják a választások utáni politikai hétköznapok eljöttével a német társadalomnak elmagyarázni, hogy amit a választási kampányban ígértek, hogy minden marad a régiben, de még jobb is lesz, abból semmi sem volt igaz, hogy vége a régi szép időknek, hogy össze kell húzni a nadrágszíjat, mert megcsappant a kereslet a német árukra, mert Németország nem elég versenyképes, mert háború van Európában, és hatalmas összegeket kell az ország védelmére fordítani, miután az USA nem hajlandó amerikai pénzen garantálni Európa biztonságát.

A Budnestag képviselőinek korábbi 736 fős létszámát az új választási törvény 630-ra csökkentette. A Forsa Institut szerint, ami az ábrán is látszik, a képviselői helyek eloszlása a következő lehet a várakozások szerint: CDU/CSU 200, AfD 145, SPD 104, Grüne 90, Linke 55, FDP 35. A legvalószínűbb egy CDU/CSU-SPD-Zöldek koalíció. Matematikailag lehetséges még, de nem valószínű egy CDU/CSU-SPD-Linke-FDP koalíció is. Az AfD-vel egyetlen párt sem hajlandó koalícióra lépni.

El lehet felejteni minden régi jobboldali és baloldali csodagyógyszert, az egyiknél a szociális háló megnyirbálásáról, a másiknál a gazdagok megadóztatásáról, mert ezek egyike sem jelenthet megoldás a mai világkapitalizmus körülményei között, ahol lehet határokat lezárni, a migrációt lefékezni, az otthoniak szabadságjogait és szociális védelmét korlátozni bármilyen magasztos vagy csak önző célból is, de a tőke szabad, országhatárokat nem tisztelő migrációját megállítani lehetetlen. És ha a pénz akarja, akkor elhagyja Németországot, vagy ha marad, és ez sem azonnal jobb, akkor a szélsőséges, igényeit gátlástalanul kiszolgálni hajlandó pártok, mint például az AfD mögé állhat, ha bántani merészelik.

Csekély vigasz, de valójában még inkább a sötét jövőt vetíti előre, hogy a világ harmadik legnagyobb gazdasága, Németország bajainál sokkal nagyobb a gond Franciaországban, Olaszországban vagy éppen Spanyolországban és a kontinentális Európán kívül a bátran a sötétbe ugró Nagy-Britanniában is, már ami a gazdaságok helyzetét és az államok eladósodását illeti. Ebben Németország még akár jó példa is lehetne, hiszen hosszú ideig kitartottak azok az állami pénzek, amelyek még akkor halmozódtak fel, amikor a német állam éveken keresztül nem vett fel működéséhez hitelt, ugyanis nagyobb volt az adóbevétele, mint az állami kiadások összessége.

A választások utáni első komoly lépés lesz – némi megjátszott vita után –, hogy feloldják az alkotmányban rögzített tilalmat az államadósság növelésére, mert az akkor is tarthatatlan, ha egyébként sikerülne a német gazdaságot – ami egyébként nem lehetetlen – növekedési pályára állítani, és végre egy komoly strukturális reform beindításával valóban javulna az ország versenyképessége. A legvalószínűbb forgatókönyv a dolgok jelenlegi állása mellett az lesz, hogy Németország is példátlan fegyverkezésbe menekül, egyrészt az orosz veszély, az ukrajnai helyzet kedvezőtlen amerikai kezelése miatt, másrészről, mondhatni, a hagyományos receptet követve a hadiipart téve meg az autógyártás helyett húzóágazatnak.

Bármi történik is, az teljesen nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen a németek életszínvonalának és életminőségének csökkentése, az állam ilyen irányú teherviselésének visszafogása, ami – lévén, hogy jobboldali-baloldali nagykoalíció fogja az országot kormányozni – nem lesz egyszerű magán a koalíción belül elfogadtatni, nem beszélve a német társadalomról, amely a mai napig nem szándékozik tudomásul venni, hogy teljesítménye leértékelődött, és rajta kívül álló okokból is vissza kell nyesegetni a jóléti társadalomnak nemcsak a vadhajtásait, de életet adó gyökereit is.

Ami a választások utáni kormány előtt áll, az egyelőre a szinte megoldhatatlan problémák hosszú évtizedek alatt felgyülemlett tömege. Ehhez járul hozzá az európai nagyhatalmak, Európa szinte minden országának gazdasági és szociális vészhelyzetete, aminek ugyan nem alapvető okozója a migráció, de az egyik olyan tényező, amiben a társadalom számára a leglátványosabban jelenik meg minden ellentmondás a teljesítmény és az államtól kapott juttatások nagysága között. Hogy ez téma legyen a jövőben is, arról egyébként gondoskodni fog a feltörekvő szélsőjobb.

Ehhez oda lehet még vetni az Európai Uniónak az eddig említett gondoktól nem független nehézségeit, az ott is erősödő a „mi országunk az első” szemléletet és a növekvő ellenállást az egyébként életfontosságú egységes európai fellépés, az európai egyesül államok gondolata ellen, aminek leküzdését csak Európa francia-német közös vezetése lehet képes, ha lehet egyáltalán, megoldani, amihez talán új lendületet adhat a választások utáni német kormány, mert a most leköszönő ezen a téren is kudarcot vallott.

Csak a német helyzetet vizsgálva a nemzetközi légkör, az utóbbi évek és hetek történései a fent részletezett helyzetet csak tovább bonyolítják. Németországnak és Európának meg kell találnia a helyét az USA, Oroszország és Kína mellett és ellen, amihez jobb gazdasági teljesítményre, erősebb hadseregekre és európai szinten közös gazdasági, kül- és védelmi politikára lenne szükség. Valamint új alapokra kellene helyezni az Európai Unión belüli tőkeáramlást mint az közösség gazdasága talpra állításának egyik legfontosabb feltételét. Ja, és – ismerve az európai szakszervezetek erejét egyes országokban, például pont Franciaországban és Németországban – biztosítani kell mindehhez a társadalmi békét.

A leírtak fényében Magyarországról a jelen állás szerint csak azt lehet elmondani, hogy rá a fentiekből semmi sem tartozik már, mivel de facto nem része már a nyugati világnak, bár gazdaságilag Európa-függő, de ez nem tetszik a kormányának, ezért inkább Kínától kíván a jövőben gazdaságilag, és láthatóan Oroszországtól és az USA-tól politikailag függő helyzetbe kerülni. Az Orbán-kormány gyakorlatilag az egész EU-val szemben pozicionálja magát, a NATO-együttműködésből a legfontosabb területen, az Ukrajna támogatását szolgáló erőfeszítésekből teljesen kivonta magát, és látványosan Ukrajnával szemben ágál.

Nyugodtan ki lehet mondani, hogy Magyarország de jure még az EU és a NATO tagja, viszont de facto már nem velük, hanem ellenük politizál, vagyis valójában már nem tagja egyik szövetségnek sem. Lóg a levegőben, és lázasan szövetségeseket keres a világ négy sarkában, de egyelőre csak az európai szélsőjobb táborába sikerült magát és pártját, a Fideszt bevásárolnia, valamint megmondó figurává válva azzal a kétes teljesítménnyel, hogy jelenleg nincs nála a nyugatot és a nyugati polgári demokráciákat, valamint azok politikáját hangosabban támadó, kormányon lévő politikusa Európának.

Forradalmi változás 2026-ig ezen a téren nem képzelhető el, de még akkor is kétséges, hogy bármilyen választási vereség, ha egyáltalán lesz ilyen, ha választás is lesz egyáltalán, Orbán hatalmának elvesztéséhez vezetne. Magyarország mára olyan mértékben nem demokratikus ország, olyan végzetes mélységben számolta fel a rezsim a demokratikus intézményeket, hogy egy puszta ellenzéki győzelem a rendszer intézményeinek egyidejű felszámolása és erőszakos átvétele nélkül (mert törvényesen nem lehet) csak megágyazna a NER hatalmon maradásának, vagy átmeneti látszólagos veresége után a gyors és az eddiginél is durvább formában megvalósuló visszatérésének.

Magyarország helyzete Orbán idióta külpolitikája miatt ma – ironikusan mondva – a legjobb Európában, mert bármi történik, az nekünk teljesen mindegy. Ha Európa veszít az USA-val, Oroszországgal és Kínával szemben, az katasztrófa az európai gazdaságtól ezer szállal függő Magyarország számára. Ha Európa a jelenlegi válságos helyzetéből jól jön ki, akkor Magyarország az Európa-ellenes és Európa ellenségeit támogató politikájáért fog nagy árat fizetni. Magyarul, Orbán hintapolitikájának, hogy bent is vagyunk meg kint is vagyunk, k.o. lesz a vége. Két olyan szék között fogunk a puszta földre seggelni, amelyek közül az egyiket magunk rúgtuk ki magunk alól, akkor, amikor a másikra esélyünk sem volt egy percig sem felülni. x

Zsebesi Zsolt