Az amerikai elnök regnálásának első napján kilépett a WHO-ból, felmondta a párizsi klímaegyezményt, elrendelte az illegálisan az USA-ban tartózkodó milliók deportálását, rendeletben megszüntette az Amerikában születettek automatikus állampolgárságát, és amnesztiát adott a Capitoliumot megostromló és ezért elítélt híveinek – szóval repülőrajtot vett.
A magyar kormányfő, aki csodás 2025-ös évet ígért, egyelőre maradt a verbális repülőrajtnál, azaz egy helyben toporzékol, és azzal próbálja a valódi cselekvést, az ország és lakossága helyzetének javítását szolgáló intézkedéseit helyettesíteni, hogy nagyokat mond az Európai Unió mélységes válságáról, megfenyegeti az állig felfegyverzett és Magyarországnál több számmal nagyobb Ukrajnát, de valójában a határokon túl és innen mindenkit, aki nem ért egyet vele és tartó tisztjével, Vlagyimir Putyinnal.
Szokásához híven folyamatosan temeti a nyugati polgári demokráciát és az euró-atlanti gazdasági és politikai modell végét vizionálja, hogy helyette a kelet felé fordulást javasolja a nyugatnak, mivel – szerinte – keleten van a világ és természetesen Magyarország jövője is. Azzal eteti a közvéleményt, hogy a magyar államkötvények 1700 milliárdnyi kamatának esedékes kifizetése fogja talpra állítani a magyar családokat.
A jómódúaknak nyilván kemény fejtörést okoz, hogy miként költsék el ezt a pénzt, de aligha nem utazni fognak belőle, vagyis a határokon túl fogják kidobni az ablakon. Nem valószínű, hogy ezekből a pénzekből fog enyhülni a magyar kis- és középvállalatok tőkeszegénysége, vagy a sokgyermekes átlag családok sem ebből a pénzből fogják állni a gyerekek iskolakezdését, hogy a borsodi és nyírségi nyomorgókról ne is beszéljünk, akiknek édes mindegy, mennyi az államkötvény aktuállis kamata és azt mikor fizetik.
Orbán – a hozzá hasonló haszonlesőkkel ellentétben – nem egyszerűen jó üzleti lehetőséggel magyarázza a kommunista és az emberi jogokat lábbal tipró Kínához dörgölődzést, de őszintén bevallja, hogy jobbnak tartja a demokráciánál az ottani kommunistának mondott egypártrendszert, a Tienanmen téri kegyetlen vérengzés politikai jogutódainak uralmát.
Az egyetlen figyelemre méltó esemény januárban eddig az, hogy kiderült, a magyar titkosszolgálatok megfigyelték az EU Magyarországon Orbán vejének korrupciós ügyei után kutató uniós tisztségviselőket, telefonjaikat lehallgatták, aminek most kezd komoly visszhangja lenni az Európai Parlamentben, mert rosszallják, hogy egy tagország hírszerzése az ország kormányfője vejének az EU és saját országa kárára elkövetett bűncselekményének falaz.
Ebből is látszik, hogy mennyire elmaradt és mennyire versenyképtelen az EU, ha nem képesek felfogni az ismét amerikai elnökké választott világhazudozója, Donald Trump Orbán által is átvett és gyakorolt jelszavának a valódi jelentését, hogy tudniillik nem „Amerika az első”, hanem az amerikai elnök és családja, barátai és a körülötte hemzsegő talpnyalók, az amerikai nagytőke adócsökkentésért és zsíros állami támogatásokért ácsingózó képviselőinek érdeke az.
Orbán rendszere a tükörképe annak a szisztémának, amit Donald Trump próbál meg kiépíteni az Egyesült Államokban, és amit jelenleg a legjobban az jellemez, hogy Trumpnak sikerült kormányába 13 milliárdost toboroznia, és kormányzati jobbkeze a világ leggazdagabb embere, Elon Musk.
Orbán egy kicsit másképpen szerkesztette ezt meg, mert ő a környezetében lévőkből csinál gazdag embereket, akik nem saját jogon lesznek milliárdosok, mint az amerikaiak, akik most a pénzükre támaszkodva nyomulnak a politikában. A magyar milliárdosok a politika, pontosabban Orbán jogán lettek gazdagok, igaz, de facto az ő pénzét kezelik, vagy a tőle kapott közpénzeket osztják vissza a kormányfőnek és családjának.
Az amerikai „nemzeti nagytőke” saját érdekében állt be a megválasztott – ugyancsak milliárdos – elnök mögé, a várható kiváltságok és adókedvezmények reményében finanszírozta dollármilliókkal Trump választási kampányát, szemben a magyar gyakorlattal, ahol a kormányfő, Orbán Viktor finanszírozza állami pénzből a strómanjai gazdagodását, akik ehhez automatikusan megkapják az ezzel járó kiváltságokat, mert Orbán ahogy az állam pénzét, úgy a náluk parkoló milliárdokat is a sajátjának tekinti, és vigyáz rájuk.
Egyelőre tehát a csodára még várni kell, de már az is egy csoda, hogy Orbán – egyébként mint amerikai elnökbarátja – változatlanul úgy hazudik a népének és elsősorban a híveinek, mintha maga is hinné amit mond, pedig pontosan tudja, hogy – és ezt nem csak Magyar Péter látja a Tisza Párt élén – a vég nagyon közel van, és rendesen igyekezni kell, ha azt elkerülni vagy legalább elodázni akarja.
Egyben biztosak lehetünk: csoda azért mindenképpen lesz. Ha mi nem is fogjuk érzékelni az utcán, a munkahelyen, a boltokban, de az orbáni szegények, a vidéki Kádár-kockaházak fűtött szobájában szerényen megbújó nyugdíjasok tévékészülékeibe menetrendszerűen megérkezik a várva várt csoda. Látni fogják, amint az ország első embere éjt nappallá téve értük fáradozik, és ér el világraszóló sikereket idehaza és a világpolitikai nagyjai között.
Eddig a Rogán-művek rendre hozták a szavazatokat, a sikert, a hatalmat. Rogán az ország nem második legfontosabb embere, de az első, mert Orbánnál is keményebb munkát végez. A kormányfő jól teszi, ha odafigyel rá, mert a helyzet az, hogy Tóni tartja kezében a gyeplőt, ami abból is látszik, hogy ő került fel az amerikai szankciós listára, nem más.
A magyar kormányfő akarja, nem akarja, tudja, nem tudja, úgy táncol, ahogy Rogán fütyül. Orbán Rogán koreográfiája szerint járja haláltáncát. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 