A magyar kormányfő által meghirdetett és újnak kikiáltott „semleges gazdaságpolitika” a hidegháború vége óta az Oroszországgal és már jóval korábban Kínával kapcsolatban folytatott nyugati gazdaságpolitika folytatására irányuló, kudarcra ítélt kísérlet. A Szovjetunió megszűnése után és a kelet-nyugati fegyverkezési verseny takarékra állítását követően a nyugat és kelet intenzív gazdasági együttműködést épített ki, amit Kína ügyesen használt fel, míg Oroszország elszalasztotta a benne rejlő történelmi lehetőséget.
Kelet-Európa csatlakozását követően a nyugati gazdasági és katonai együttműködés szervezeteihez, az EU-hoz és a NATO-hoz, majd a Balkán új államai többségének integrációja után ugyanezen szervezetekbe, a nyugat nagystílűnek nevezhető módon nyomult be a Szovjetunió utódállama, Oroszország gazdaságába, és – ahogyan tette azt Kína esetében – a meglévő súlyos emberjogi problémák és demokráciadeficit ellenére gyümölcsöző együttműködést épített ki, és zsíros üzleteket kötött egykori gazdasági, politikai és katonai riválisával.
Ennek a nyugati gazdaságpolitikának vetettek véget – először csak korlátozott mértékben – a Krím orosz annektálását követő nyugati gazdasági szankciók. Ukrajna megtámadását követően azonban már gyakorlatilag leállt a gazdasági, pénzügyi, beruházási és kereskedelmi együttműködés az EU tagországai, valamint az USA és Oroszország között.
Ukrajna lerohanásával az akár „semleges gazdaságpolitikának” is nevezhető, évtizedeken át folytatott kelet-nyugati gyakorlat megszűnt. Amit a német kancellár „korszakváltásnak” nevezett 2022 februárja után, vagyis az orosz-ukrán háború kitörését követően, és aminek jelképe a német-orosz gázbiznisz leállása, majd a két északi gázvezeték üzemen kívül helyezése, az egyik felrobbantása lett, azt a magyar kormány az ideológia győzelmének minősítette a józan gazdasági megfontolás fölött, ami – szerinte – nem magyar érdek.
A magyar kormány a nyugati stratégiát elutasítva az Oroszország elleni egységes fellépés, Ukrajna ás a nyugati szankciók támogatása helyett a szankciók megszüntetését követeli, és nem hajlandó minimalizálni gazdasági kapcsolatait Moszkvával, helyette azok fenntartására, a szankciókkal nem sújtott területen azok kiterjesztésére törekszik.
Ezzel teljesen megegyező pozíciót vesz fel a magyar külpolitika Kína esetében is, ahol a nyugatnak a Kínával fennálló függőségét enyhíteni célzó törekvéseivel szembefordulva a magyar-kínai kapcsolatok elmélyítését tűzi zászlajára, ami a két ország gazdasági súlya és lehetőségei közötti disszonancia miatt gyakorlatilag gyorsan Magyarország kínai függőségének kiépítését jelentheti, egyelőre gazdasági, pénzügyi, de fokozatosan politikai téren is.
Az orosz-ukrán háború kapcsán Oroszországnak nyújtott kínai segítség, Kína egyre erősödő gazdasági nyomulása, saját belső gazdasági problémáinak, túltermelési válságának Európára és az USA-ra zúdítása, a Tajvan Kínához csatolása terén az erőszakos, katonai megoldás meghirdetése, a dél-kínai tengeren és a térség más régióiban is tapasztalható kínai területi követelések felerősödése nyomán a nyugat a magyar politikával ellentétes, konfrontációs irányba fordult Kínával szemben is.
A lényeg tehát az, hogy a magyar szembefordulás a nyugati szövetségi rendszerekkel – az erről szóló propagandával ellentétbenben – nem egyfajta új magyar gazdaságpolitika, valamiféle „semleges gazdaságpolitika” meghirdetésének a következménye, hanem éppen ellenkezőleg, a magyar helyben járás, annak az eredménye, hogy Magyarország nem vonta le a tanulságokat az orosz-nyugati és kínai-nyugati kapcsolatokban bekövetkezett korszakos változásokból.
A magyar kormány nemhogy alkalmazkodna az új helyzethez, amit a kelet-nyugati konfrontáció élesedése, egy újabb hidegháborús időszak kialakulása, egy általános fegyverkezési verseny, egy európai háború jellemez Ukrajnában, amely már ma kelet-nyugati konfrontációvá szélesedett, hanem éppen ellenkezőleg – saját propagandáját meghazudtolva –, nem újít, hanem folytatni próbálja azt a nyugati gyakorlatot, ami az orosz-ukrán háború előtti időszakot jellemezte, és ami mára a két gazdasági, katonai és politikai tömb között rövid- és középtávon visszafordíthatatlanul felszámolásra került..
A „semleges gazdasági politika” nem más, mint Magyarország, egészen pontosan Orbán Viktor politikai és személyes, családi érdekeinek szembeállítása a magyar nemzeti érdekkel, ami – hirdessen is erről bármekkora baromságokat a magyar kormánypropaganda – teljesen egybeesik a nyugat, az EU, a NATO, az USA érdekeivel, már ami a nyugat-orosz vagy a nyugat-kínai kapcsolatokat érinti, mert ott nincs a nyugat érdekeivel ellentétes magyar érdek.
A korábban keleti nyitásnak nevezett, most „semleges gazdaságpolitikává” átkeresztelt politikai és gazdaságpolitikai irány a holdról is jól látható konfrontatív nemzetközi helyzet miatt nemcsak irreális, de óriási veszélyt is jelent, mert a két szék között a földre ülés esetét vetíti előre. Annál is inkább, mert a valójában már ma is kudarcos „semleges gazdaságpolitika” helyett a magyar kormánynak a valóságban megvalósuló orosz- és Kína-barát politikája egy semleges politikánál is rombolóbb hatással van Magyarország nemzetközi megítélésére, politikai érdekérvényesítési képességére, gazdasági helyzetére.
A „semleges gazdaságpolitikát” akár az orbáni politika kvintesszenciájának is tekinthetjük, amennyiben abban tetten érhető a politikus egyszemélyi hatalmának közel másfél évtizednyi alapelve és gyakorlata. Az, hogy a kormányzás a propaganda szintjén a lakosság számára egészen másképpen jelenik meg, mint ahogyan az a gyakorlatban megvalósul. A magyar polgárok egyre nagyobb tömegei ismerik fel e hamis politika valós tartalmát, és ez vezetett a magyar ellenzék új erejének felemelkedéséhez, a Magyar Péter nevével fémjelzett Tisza Párt példátlanul gyors megerősödéséhez. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 