Nincs olyan józan kalkuláció, amely szerint a nyugat jól járna, és bármit is elérne Moszkvánál, ha kihátrálna Ukrajna mögül. Először is eddigi dollár százmilliárdok válnának kidobott pénzzé, másodsorban az egész civilizált, demokratikus nyugat hitele válna semmissé, ha fölényével élve Putyin bevonulhatna Ukrajnába, és törölne a tréképről egy szuverén országot, csak mert az helyette a nyugattal való szoros kapcsolatot és együttműködést választotta.
És akkor még nem is beszéltünk Ukrajna stratégiai jelentőségéről, arról, mit jelentene a lengyel-orosz határ az orosz kisebbség lakta balti államok, és a már most is alapvető veszélyhelyzetben élő skandináv országok, mindenek előtt Finnország és Svédország számára. Putyin ukrajnai győzelmének első számú vesztese Lengyelország lenne, amely már most is lóhalálában készül területe védelmére egy esetleges orosz invázióval szemben. Varsó már ma GDP-je 3,7 százalékát fordítja védelme kiadásokra.
Varsó amerikai légvédelmi rendszerrel és egyéb amerikai csúcstechnológián alapuló fegyverekkel, dél-koreai páncélosokkal szerelkezik fel, de közben a lengyel kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy az orosz-ukrán háborút minél távolabb tartsa a határaitól, aminek érdekében a franciák és a britek, valamint a balti államok mellett a leghatározottabban áll ki a nyugat közvetlen szerepvállalása mellet Ukrajna védelmében, ami magyarul nyugati katonák Ukrajnába vezénylését jelenti.
A közvetlen nyugati beavatkozás Ukrajna mellett Oroszországgal szemben a háború kitörése óta benne van a levegőben, sőt a retorika és a diplomácia szintjén is megfogalmazásra került abban az egyetlen mondatban, amely szerint a nyugat minden szükséges támogatást megad Ukrajnának az Oroszországgal szembeni honvédő háborúja sikeréhez, mert elsődleges célja, hogy a háborút Moszkva ne nyerhesse meg.
Mindeközben az Oroszországgal közvetlen konfrontációra felkészületlen NATO és Nyugat-Európa országok egész idő alatt azzal altatták a nyugati közvéleményt és Moszkvát is, hogy mintegy maguk szabta vörös vonalként kitartanak a mellett, hogy nem keverednek bele a háborúba, amelyet ennek ellenére minden áron meg akarnak Ukrajnával nyeretni. A mindenben azonban benne van a közvetlen beavatkozás is.
Számos nyugati vezető a közvetlen be nem avatkozás teljesen komolyan gondolta, köztük a német kancellár is, de Franciaország, Nagy-Britannia, Lengyelország és a balti köztársaságok az elejétől jelezték, hogy szükség esetén, azaz, ha Ukrajna vesztes pozícióba kerülne, nem kizárható a nyugat közvetlen beavatkozása. Svédország és Finnország nem azért lépett be rohamtempóban a NATO-ba, mert ki akarja zárni a közvetlen nyugati részvételt az orosz-ukrán konfliktusban, hanem mert azzal, mint eshetőséggel komolyan számol.
A beavatkozunk, nem avatkozunk dilemma legújabb fejleménye a francia “Le Monde” híre, miszerint Nagy-Britannia és Franciaország néhány napja pont a közös és közvetlen ukrajnai szerepvállalással kapcsolatban egyeztetett Párizsban. Macron francia elnök már korábban, ez év elején is kiáll a mellett, hogy a nyugat ne állítson vörös vonalakat, ne korlátozza önként saját lehetőségeit azzal, hogy kizárja a közvetlen részvételt a konfliktusban. Most újból napirendre kerül a téma az orosz előrenyomulás, az észak-koreai katonák és az orosz ballisztikus rakéták bevetése nyomán.
Azoknak üzenem nagy szeretettel, akik szerint az USA új elnöke, és a Nyugat-Európában előretörő Moszkva-barát szélsőjobb és szélsőbal köntösbe öltözött moszkovita erők előretörése eredményeként Putyin zöld jelzést fog kapni Ukrajna annektálására, hogy nagy tévedésben vannak. Azokkal a kelet-európai politikusokkal – mint például Orbán vagy a szlovák Fico – együtt, akik politikai jövőjüket és „semleges gazdaságpolitikájukat” Putyin remélt ukrajnai sikerével kötik össze.
Nem nekik címezte, de leginkább nekik szól az üzenet, amelyet Rob Bauer, a NATO Katonai Bizottságának elnöke fogalmazott meg, amikor arra szólította fel a nyugati vállalatokat, hogy készüljenek fel a háborús forgatókönyvre. Igazítsák ki gyártási és beszerzési vonalaikat, hogy kevésbé legyenek kiszolgáltatva az olyan országokból származó zsarolásnak, mint Oroszország és Kína.
“Ha biztosítani tudjuk, hogy minden alapvető szolgáltatást nyújtani vagyunk képesek, és bármilyen árut le tudunk szállítani, akkor ez az ellenfeleink elrettentésének központi eszköze lehet.” Ez messze túlmutat a katonai képességeken, hiszen ellenségeink minden rendelkezésre álló eszközt fel tudnak és fel is használnának egy háborúban – fejtette ki. “Ez az ellenünk irányuló szabotázscselekmények növekvő számában is tetten érhető, és ez figyelhető meg az energiaellátás területén is Európában” – jelentette ki Bauer Brüsszelben.
A nyugati szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy itt nem gazdasági, üzleti és kereskedelmi kérdésekről van alapvetően szó, hanem befolyásszerzésről és nyomásgyakorlásról. Míg a nyugati oldalon szuverén vállalkozások ezrei kötik egymástól és jórészt kormányaiktól függetlenül az üzleteiket a világpiacon, addig Oroszország és Kína minden konkrét üzleti, vállalati döntése központilag kidolgozott stratégiai célt szolgál, azokat egy személy, az orosz elnök és a kínai kommunista párt első embere hozza meg.
A fentiek fényében érdemes feltenni a kérdést: az új magyar „semleges gazdaságpolitika” mennyire inkább tekinthető felmérhetetlenül kockázatos stratégiának a jelenlegi nemzetközi helyzetben, mint amennyire a magyar gazdaság menekülési útjának abból a veremből, amit nem a nemzetközi helyzet, hanem a magyar kormány ásott magának, jórészt a nyugattal fennálló gazdasági és politikai kapcsolatainak értelmetlen szétzilálásával.
Egy, a nyugat és orosz-kínai gazdasági, politikai és nem kizárhatóan katonai konfrontáció előestéjén mennyire lehet épeszű gondolatnak nevezni, hogy a magyar kormány mindkét oldallal azonos szintű gazdasági, politikai kapcsolatok kialakítását vizionálja. Olyan körülmények között, amikor azt egyik oldal sem támogatja ezt, sőt mindkét oldal egyoldalú elköteleződést vár, a nyugat, mint szövetségesétől ezt joggal számon kéri, a kelet egyelőre csak megpróbál olyan helyzetet teremteni, amikor ő is követelhet.
A magyar kormány, vagyis Orbán Viktor eszement terve kezdettől fogva kudarcra van ítélve. Az egész világ a „semleges gazdaságpolitikája”, de valójában hintapolitikája bukásán dolgozik. A nyugat ugyanúgy, mint a kelet. Moszkva és Peking, az EU és a NATO is szövetségesének akarja látni Magyarországot.
Egyszerre két lovat megülni még oly nagy üleppel sem lehet, mint amekkora Orbán Viktornak van. Agyra és nem farra kellene gyúrni, de legalábbis el kellene engedni a családi üzleteket, a saját hatalmi vágyakat, és eléjük helyezni az ország érdekeit. Ez az, aminek aztán tényleg semmi esélye nincs.
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 