Miközben a világ figyelmét az USA elnökválasztása kötötte le, esti terefere közben csendben szétesett a szocialista-szabaddemokrata-zöld német kormánykoalíció. A meglepetés nem ez volt, hanem az, hogy eddig bírta. (Lásd áprilisi cikkem erről.)
A három párt közül a szabaddemokrata (FDP) hónapok óta az 5 százalékos parlamenti küszöb alatt járt, a Zöldek támogatóik felét elveszítve benéztek a 10 százalék alá, míg a Német Szocialista Párt (SPD) történelmi mélypontra, 15 százalékra, a szélsőjobboldali AfD mögé csúszott vissza. Mindeközben az ellenzéki CDU 33 százalékra erősödött.
A várható forgatókönyv: előrehozott választások januárban, addig a kormány a CDU-CSU támogatásával hatalmon marad. A hír megkönnyebbülést hozott szinte mindenkinek, köztük maguknak a koalíciós partnereknek is, akik már látni is alig bírták egymást, szinte semmiben sem tudtak közös nevezőre jutni.
A koalíciós nézetkülönbségek közül csak a fontosabbak: a költségvetésben nem volt egyetértés, főleg abban, hogy feloldják az alkotmányba foglalt tiltást arra, hogy a kormány hitelt vegyen fel a költségvetés számára, vagy az egész gazdaságpolitika kérdése, hogy vajon pénzt kell-e a maródi német gazdaságba pumpálni, vagy inkább takarékoskodni, és a kiadásokat megvágni, akár a szociális háló szövetének ritkításával is.
Fontos és világpolitikai jelentőségű volt, hogy nem sikerült egyetértésre jutni Ukrajna támogatásában és Németország felfegyverzésének kérdéseben sem, főleg ez utóbbi anyagi vonzata miatt. Az FDP nem akarta kielégíteni a Bundeswehr növekvő igényeit, az SDP a koalíciós partner Zöldekkel és az ellenzékkel ellentétben ellenezte nagy hatótávolságú Taurus rakéták szállítását Ukrajnának, egészen nevetséges okokra hivatkozva.
A választások utáni legvalószínűbb Szocialista-CDU-CSU nagykoalíció jó hír volna Ukrajnának, amely az eddig is az Egyesült Államok után legnagyobb támogatást nyújtó német hozzájárulás növekedésével számolhat. A CDU-CSU hatalomra kerülése, akár koalícióban, akár máshogy, a meggyengült német-francia együttműködés helyreállításához vezethet.
A keresztény pártok ugyanis – a magyar nomenklatúra szerint – „háborúpártiabbak”, mint a szocialista kancellár volt, ami erősen megterhelte Párizs és Berlin viszonyát, és akadályozta kettejük együttműködését egy európai közös politika kialakításában.
Macron francia elnök rendre előreszaladt a háborúval kapcsolatos nyugati szerepvállalás mértékében, miközben Scholz német kancellár két kézzel húzta vissza, és nem győzte hangsúlyozni, hogy országa ki akar maradni az orosz-ukrán konfliktusból.
Magyar szempontból a CDU-CSU kormányzati szerepvállalása a két ország kapcsolatait tovább fogja erodálni. A CDU az a német keresztény párt, amelynek európai parlamenti családjából, a Néppártból Orbán kivezette a Fideszt, és amely pártcsaládot baloldalisággal és háborúpártisággal vádolt meg. Most ezekkel majd kormányszinten kellene egyeztetni a magyar gazdaság szempontjából döntő német gazdasági szerepvállalásról Magyarországon.
A két keresztény néppárt a német nagytőke képviselője elsősorban, mely nagytőke nincs éppen jó hangulatban a magyar gazdaságpolitika, az adózás, a német cégek vegzálása, és a Magyarországra berángatott, a német autóiparnak komoly konkurenciát és már most válság közeli helyzetet előidéző kínai autóiperi beruházások miatt, továbbá a hagyományos és a magyar gazdaság számára döntő német-magyar gazdasági kapcsolatok elleni merényletnek értékelik az Orbán meghirdette „semleges gazdaságpolitikát” is.
A magyar kormány számára nem kedvező német fordulat csak azért nem fog nagy port felverni a magyar politika irányítói körében, mert ettől függetlenül is van annyi régi és új keletű problémájuk, hogy ezzel idejük is alig lesz foglalkozni. Az pedig a wishful thinking (vágyelvű gondolkodás) kategóriába tartozik, hogy az eddigi nemzetközi kapcsolataink terén elvesztett pozíciókat majd az Orbán-Trump szerelem ellensúlyozni lesz képes. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 