Donald Trump választási győzelmével a nyugati világ nem új helyzetbe került, hanem egy jó ideje folyamatban lévő változás felgyorsulásának vagyunk a tanúi. A hagyományos nyugati gyökerű kapitalizmus megint nem talált választ, vagy másképpen: újra a régi választ találta az ősi problémára, amely szerint: a fák nem nőnek az égig, a világ egykori korlátlan urainak kisebb fazékban kellene nagyobb ebédeket főzni, több éhező számára, kevesebb nyersanyagból és drágább tüzelő felhasználásával, ami jó ideje nem megy, és nem is fog menni.
Nem megy, és ezt nehezen viseli el a szociális hálóhoz, a növekvő jóléthez, az egyre korlátlanabbnak tűnő zabolátlan fogyasztás jellemezte, pazarló élethez szokott civilizált világnak és benne az Egyesült Államok 300 millió lakosának sem, mert az „amerikai álomban”, a korlátlan lehetőségekben bízók országában is tízmilliók torkán kellene letolni, hogy a zsírjukat égető és javaikat lassan teljesen kisajátító kisebbség további gazdagodásának árát immár nem lehet csakis a dél-amerikai, afrikai vagy a távol-keleti világ szorgos kezű kizsákmányoltjaira testálni.
A kevesek jólétéért, a felső egy százalék irdatlan gazdagodásáért egyre több terhet kell rakni az atlanti világ középosztályára, a ma még tömegnek tekinthető, a hagyományos jólétet megtestesítőkre, csak a munkája és nem a tőkéje által is évtizedeken át jobb életformát, nagyobb fogyasztást, több egyéni szabadságot magának kiszakító milliók vállára. Már a mai életszínvonalat, a mai szerény pazarlást és a havi jótékony utalással lelkiismeret-furdalást enyhítő túlfogyasztást sem lehet fenntartani, nemhogy a Trump és társai által megidézett régi dicsőséget visszahozni.
Amerika és a nyugati világ, de – és ez is a jelen fontos üzenete – a most helyükért lépni akaró, feltörekvők jóléte sem lesz soha olyan nagy, mint amilyen nagy még nem oly régen a nyugati világ és lakóinak a jóléte volt. A föld expanzív kiaknázásának korszaka lejárt. Haszonélvezői, elsősorban a nyugat, az észak-atlanti világ, Japán, Kanada, az USA, Ausztrália és Nyugat-Európa – függetlenül attól, hogy ki az Egyesült Államok aktuális elnöke – le kell lépjen a padlóig nyomott fogyasztási gázpedálról.
Le kell mondani – ha lehet önként – a megszokott életminőségről és életszínvonalról a bolygón mindenütt, ahol van még miről lemondani, márpedig van. Erre mondtak most egyelőre határozott nemet az amerikaiak tízmilliói, akinek egy része befogott orral és szabadságolt értelemmel, utolsó mentsvárként egy krónikus hazudozó, erkölcsi nímand meséjében akart inkább hinni, mint hogy szembenézzen a lehangoló valósággal.
Itt nem egyszerűen a demokratikus világ és a nem demokratikus, mert diktatórikus, autoriter és terjeszkedő, feltörekvők vetélkedéséről van szó, mert amit Oroszország, Kína vagy éppen India tesz, vagy tenni készül, az sem más annál, ami most itt a szemünk láttára lejtmenetbe fordult, csak annál sokkal drasztikusabb, látványosan embertelenebb, kendőzetlenül kegyetlenebb, de rendszerszinten egy és ugyanaz.
Hogy egy diktátor biztosítja nyers erőszakkal a kisebbség jólétét és gazdagodását a többséggel szemben, vagy egy demokráciának látszó rendszer transzmissziós szíja segítségével valósul-e meg ugyanez, az nem oszt nem szoroz, és erről éppen most, november 5-én győződhettünk meg a világ legeladósodottabb, legerősebb nemzetgazdaságát és legpotensebb haderejét birtokló országában tartott elnökválasztás során.
A Make America great again Jelszónak pont annyi értelme van, mint a világ proletárjai egyesüljetek szlogennek volt, és volna ma is, ha megint meghirdetnék. A világnak és benne az észak-atlanti közösségnek, a kapitalista jóléti társadalmaknak egyetlen komoly problémájuk van, mégpedig nem a demokrácia hiánya vagy minősége, hanem az, hogy fenntarthatatlanok.
Esély sincs arra, hogy a közel egymilliárdnyi nyugati polgárnak akárcsak a jó tizede is meg tudná őrizni a mai fogyasztását és életszínvonalát a jelenlegi rendszer keretei között. Ez elsősorban azokban az országokban, jellemzően a civilizált nyugaton a nagyon fájdalmas, ahol már generációk szoktak hozzá az életminőségük folyamatos javulásához. Ezt kellene most feladni, de egyelőre nem megy. Bűnbakot keresnek és találnak. Ki a demokráciában, ki annak hiányában, ki Trumpban, ki abban, hogy nem Trump az elnök.
A világ globális problémáinak száma, amelyeket csak globálisan lehetne kezelni, viszont napról napra számosabb. A megoldás keresése helyett ezek szőnyeg alá söprése folyik, és most, az amerikai választások után, ha nem is negyven évig, de négy évig nagy valószínűséggel bolyongás következik a sivatagban.
Hogy azt követően az emberiség arra érdemes, gondolkodó és szuverén része át tud-e száraz lábbal kelni az emelkedő szintű tengereken, az legalábbis kérdéses. Ma sokkal inkább, mint volt tegnap. A klasszikus viccre visszautalva, régen volt, aki tudta, hogy hova vannak leverve a cölöpök. Csakhogy a tudók és a cölöpök helye a múlt homályába veszett, már a tengerek sem a régiek, arról nem is beszélve, hogy valójában hívei is tudják, csak egyelőre félnek beismerni: Donald sem egy Mózes. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 