Egészen idáig Ukrajna NATO-tagságát akadályozó vörös vonalnak számított az elv, mely szerint olyan ország, amely nem ellenőrzi saját területét, háborúban áll egy másik országgal, nem léphet be a védelmi szövetségbe, vagyis Ukrajna akkor lehet NATO-tag, ha véget ér az orosz-ukrán háború.
Ezt az elvet tette kérdőjelbe Jens Stoltenberg, a NATO alig néhány napja leköszönt főtitkára, aki a köztudatba dobta az elméletet, miszerint Ukrajna az orosz-ukrán háború vége előtt is tag lehet, ha a tagországok a kijevi kormány által ellenőrzött területet fogadják el Ukrajna területének, és nem ragaszkodnak a nemzetközileg elismert határai figyelembevételéhez.
Mi következik a fentiekből, és mi tenné ezt lehetővé? Ukrajna területének 30 százalékát foglalta el Oroszország. A maradék fölött Ukrajna gyakorolja a szuverenitását. A NATO alapokmányának 5. cikkelyében szereplő NATO-kötelezettség a tagország védelmére nem kötődik szigorúan ahhoz, hogy az adott ország nemzetközileg elismert határai között gyakorolja szuverenitását.
Stoltenberg szerint „elég egy olyan meghatározott határvonal a NATO 5. cikkelyének érvénybe lépéséhez, amelyet Ukrajna ellenőriz”. Az 5. cikkely arról szól, hogy amennyiben a tagországot külső támadás éri, a NATO tagországai kötelesek a megtámadottat katonai erővel megvédeni.
Stoltenberg élő példákat is felhoz e gyakorlat meglétének igazolására. Annak idején Nyugat-Németország az orosz megszállás alatt álló Kelet-Németországot létezésének teljes ideje alatt Németország részének tekintette. „Ez azonban nem zavarta a NATO-t, hogy védelmét csak Nyugat-Németország tekintetében tartsa érvényesnek.” Ugyanez vonatkozik az Egyesült Államok által Japánnal szemben vállalt biztonsági garanciára is, ami szintén nem terjed ki az Oroszország által a II. Világháború alatt megszállt Kuril-szigetekre, melyeket Japán máig saját területének tekint.
A fenti felvetés rendkívül fontos az orosz-ukrán háború nyugati kezelése szempontjából, és nyilván szoros összefüggésben áll az utóbbi időkben elért orosz katonai sikerekkel, Ukrajna nehezebbé vált védelmi erőfeszítéseivel. Viszont teljesen összhangban állt az EU, a NATO és az USA korábbi állásfoglalásával, amely szerint a nyugat nem engedheti meg és nem is engedi meg, hogy Oroszország győztesen kerüljön ki az Ukrajna ellen indított háborúból.
Mindeddig – kivéve Macron francia elnök megnyilvánulásait – a nyugati szövetségesek tartózkodtak attól, hogy közvetlen NATO részvétellel fenyegessenek Ukrajna védelmében, annak érdekében, hogy a háború ne eszkalálódjon. Valójában a visszafogott viselkedés mögött az állt, hogy a nyugat egyáltalán nem volt felkészülve, és ma sem kész egy totális konfrontációra Oroszországgal, a közel-keleti válság és Kína Tajvan megszállására irányuló törekvései hátterében, melyek komoly amerikai katonai erőket kötnek le, és Európa szinte fegyvertelenül néz szembe egy esetleges orosz invázióval.
Két és fél év óta azonban az egész nyugati világ példátlan fegyverkezésbe kezdett, és Lengyelország, Románia, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország bevonásával, amerikai rakéták németországi telepítésével, kelet-európai katonai bázisok kiépítésével rohamléptekkel igyekszik leküzdeni lépéshátrányát Oroszországgal és Kínával szemben egy esetleges konfrontációval számolva, amelyből a nyugat ma is győztesen kerülne ugyan ki, de nem mindegy, hogy milyen veszteségek árán és milyen hosszan tartó háború nyomán.
Stoltenberg bejelentése, amely semmiképpen nem tekinthető a NATO hivatalos álláspontjának, és nyilván ma még a tagországok többségének a támogatására se számíthat, figyelmeztetés Moszkva számára, és fontos üzenet Ukrajnának is. Az időzítés sem véletlen, mert rögtön a NATO október elsejével hivatalba lépett főtitkárának ukrajnai tárgyalásai után hangzott el. Diplomáciai finomság, hogy az üzenetet a leköszönt főtitkár szájába adták, amivel a NATO-nak nem kell elszámolnia, de amiről Moszkvában pontosan tudják, hogy nem véletlenül és nem alaptalanul hangzott el.
Az orosz-ukrán háború alakulásától függően akár évekig is eltarthat, amíg a Stoltenberg által megfogalmazott megközelítésnek megfelelő NATO-lépésekre sor kerülhet. Egyben azonban biztosak lehetünk – és ez most finom, de határozott megerősítést nyert –, a NATO, az EU, a nyugat nem hajlandó belenyugodni az orosz katonai fölény érvényesítésébe Ukrajna fölött. Egyébként akkor sem, ha lesznek olyan NATO-tagországok, amelyek ilyen-olyan megfontolásból ki fognak maradni e politika végrehajtásából.
A Stoltenberg által megszellőztetett álláspont minden korábbinál nagyobb nyomás alá fogja helyezni Magyarországot, amely már eddig sem volt hajlandó a legkisebb részt sem vállalni Ukrajna támogatásából, sőt látványosan Oroszország érdekeit szolgáló politikát folytatott, amivel nehezítette az EU és a NATO egységes fellépését Moszkva ellen. Az Orbán-rezsimnek egyre nehezebb lesz a valóságban nyugatellenes védelmi politikát folytatni, és közben folyamatosan NATO-hűségét hangoztatni. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 