A rendőrtábornok a tanítóit csicskáztatja

Pintér Sándor nyugállományú vezérezredes, az ország főrendőre, oktatási és egészségügyi minisztere 70 évvel ezelőtt még hátratett kézzel ült az iskolapadban, és piros pontokért küzdve igyekezett a szótagokat szavakká összeolvasni. Akkori tanítója, aki ma nem lenne büszke rá, végül az akkori belügyminiszter hathatós támogatása és útmutatása nélkül is valahogy csak megtanította őt is a betűvetésre és az olvasásra. (Kár volt.)

Sándor nyugdíjassá cseperedve immár a saját tanítóit csicskáztatja, ahogyan azt rendőrberkekben megszokta, miként azt az orvosokkal és a pedagógusokkal már rutinszerűen csinálja évek óta. Anélkül hogy valaki ezért – amúgy rendőrösen – feldugná neki a gumibotot az okosabbik felébe. A magyar társadalom, és nem csak a pedagógusok meg az orvosok, de rajtuk kívül is szinte mindenki szó nélkül tűri, hogy immár 14 éve csicskáztassák Pintér Sándorhoz hasonló lumenek.

És ez úgy tűnik, így lesz még egy jó ideig. Főleg, ha megnézzük mit tesznek minden évben a gólyatáborokban az idősebb diákok a fiatalabbakkal, pedig nekik még csak joguk, rangjuk sincs ahhoz, hogy bárkit is megalázzanak. A hadseregben és a hozzá hasonló, alá- és fölérendeltek együttműködésén alapuló szervezetekben, mint amilyennek nem kell sem az általános iskolának, sem a felsőfokú tanintézeteknek lenniük, csak az általános társadalmi értékrendet másolják, amikor feudalizmus korabeli vagy még ősibb normákat kényszerítenek az erősebbek a gyengébbekre.

Van minden évben emiatt nyavalygás, sőt még feljelentés is – na nem annyira a megaláztatások, mint a hangoskodás miatt –, de a dolog itt meg is reked. Jól van ez így, hiszen azokkal is ezt csinálták, akik most basáskodnak a gyengébbekkel. Orbán Viktor kormányfőt az apja nemcsak rendesen megverte, de – ahogy maga Orbán Viktor elmesélte – , még alaposan seggbe is rúgta, ha olyat tett, ami nem tetszett az öregnek. Ma ezt az Orbán gyerek milliárdos vagyon felhalmozásának lehetőségével hálálja meg az apjának (a mi pénzünkből), visszaigazolva, hogy fejet is ért az a rúgás.

Vajon meddig kell még a magyar embereknek a hátsójukat készenlétben tartani, és várni, vajon a saját államuk, amelyet a munkájukkal, adóforintjaikkal maguk tartanak el, mikor esik neki az ülepüknek, de nem csak annak, mert arcra, szívre és lélekre is mennek a nép által felhatalmazott pribékjeink, a Pintérek és társaik. És persze nemcsak azért, mert ezt hozták magukkal otthonról és onnan, ahol szocializálódtak, de főleg azért, mert hagyjuk nekik.

Az Orbánhoz és Pintérhez hasonló beteg lelkek uralkodnak a magyar nép fölött, aki ezt nagyon jól tűri, bár nyavalygásban is vezető ország lettünk, nem csak szellemi sötétségben és a szegénységben. Nemcsak a pénzét, a demokráciát lopták el a magyaroktól vidéki suttyók és fővárosi csibészek, de az egykor még nagyrészt egyenes gerinceket is meghajlították, amelyek mára mint felhúzott íj feszülnek, de egyelőre a nyílvesszők a tegezben maradtak.

Mindannyiunknak jót tenne, ha egyszer végre emberséges választ adnánk a nyomorult senkiknek, akik abban bíznak, hogy az egyharmad elhülyítésével, az másik harmad megfélemlítésével, némi csalás és hazugság árán, kétharmaddal örökké hatalmon maradhatnak, és azt tehetnek, amit akarnak velünk, főleg visszaélhetnek a rájuk ruházott hatalommal, és arra támaszkodva degeszre tömhetik a saját és családtagjaik, barátaik és talpnyalóik zsebeit.

De nemcsak ellopott pénzről, elbaltázott gazdaságirányításról, tönkretett országról, lélekben megnyomorított és passzivitásra, minden eltűrésére idomított milliókról van szó, hanem a gyerekeinkről, az unokáinkról, akiket Pintér Sándorok vezényelte iskolákban képeznek ki mindent eltűrő alattvalóvá, továbbá rólunk magunkról és a szüleinkről, akiket Pintér Sándor vezényelte kórházakban tesznek el láb alól gyógyítást imitálva.

Sajnos mi, akik felnőtt emberekként tehetnénk ez ellen, nem teszünk semmit, így azt kapjuk, amit érdemlünk. A gyerekeink, az unokáink azonban, akiket mindezért még felelősség nem terhel, jobbat érdemelnének és elsősorban tőlünk. Legalább azt, amit nekünk ígértek a szüleink: azt, hogy jobb sorsunk lesz, mint nekik volt. Most ott tartunk, hogy felelős apa és nagyapa, anya és nagymama őszintén csak azt ígérheti a gyerekének, az unokájának, hogy rosszabb lesz az élete, mint neki volt. Emberek, ez nem szomorú, hanem gyalázatos. x

Zsebesi Zsolt