A magyar kormányfő a többi uniós tagországgal azonos elbírálást követel országának. Csakhogy ezt nem követelni kell, mint ahogy azt sem, hogy tiszteljék Magyarországot, hanem ki kell érdemelni, meg kell szolgálni. Mondjuk, a szövetségesekkel szembeni szövetségesi kötelezettségek teljesítésével, az EU- és a NATO-tagsággal járó, a többi tagországgal szemben tanúsított szolidaritás felmutatásával, minden olyasmivel, amit Orbán Viktor a saját hazájában, a saját népével szemben sem képes hozni.
Orbán itthon is csak erőszakkal, a demokrácia szabályainak semmibevételével, a nem fair választási törvénnyel, az önkormányzatok, a lakosság, a magyar értelmiség, az egyes szakmai és érdekvédelmi szervezetek feletti hatalom megszerzésével, a sajtó kisajátításával, zsarolással tudja fenntartani a hatalmát, és azt képzeli, hogy valahogy így az ország határain túl is el lehet érni akármit.
Orbán úgy gondolja, hogy az EU, a NATO pont olyan, mint az ország, amelyet a hatalma alá hajtott, ahol az van, amit ő akar, azt vesz el másoktól, amit csak akar, úgy fölözi le mások jövedelmét, ahogyan neki tetszik, azokat hozza pozícióba a gazdaságban, a politikában, a sportban, a művészvilágban, akiket csak akar. Ha valaki szót emel azért, mert a saját családját, a vazallusait, kiszolgálóit és talpnyalóit favorizálja, akkor azzal érvel, hogy lánya, apja csak azért, mert rokon, nem lehet diszkrimináció alanya, ahogy a vazallusok sem talpnyalók, hanem a nemzeti nagytőke érdemes tagjai.
Míg idehaza az Orbán szekerét tolók mindent megkaphatnak, pénzt, fegyvert és paripát, a szabad rablás jogát, addig ez nem működik, mert nem működhet a nemzetközi politikai és gazdasági életben. Már csak azért sem, mert ott nem Orbán a legerősebb, legpotensebb, a legokosabb játékos. Magyarország objektív lehetőségei, érdekei érvényesítése soha, semmikor, semmilyen körülmények között nem volt és nem is lesz összemérhető a gazdasági, politikai és katonai nagyhatalmak lehetőségeivel.
Egy államférfinak, aminek Orbán még véletlenül sem nevezhető, éppen az az egyik fokmérője, hogy tud-e országa objektív lehetőségeit meghaladó, vagy legalább azzal azonos súlyú előnyöket kivívni a nemzetközi porondon. A Brüsszelbe folyamatosan harcolni járó magyar kormányfő 14 éves uralkodása alatt nullára amortizálta le Magyarország érdekérvényesítő képességét. Mégpedig azzal, hogy folyamatosan visszaélt a tagsággal járó formális, jogi, procedurális lehetőségekkel, amit semmilyen, az ország adottságaiból, szövetségesi teljesítményéből eredő objektív érvvel nem támasztott alá.
A szüntelen magyar különvélemény, a többséggel szembeni politizálás, a vétópolitika, de mindenekelőtt a tagországok érdekeire fittyet hányó, önző és kompromisszumképtelen hőzöngés arról, hogy Orbánnak Magyarország érdeke az első, és csakis annak megfelelő közösségi döntéseket támogat, vezetett oda, hogy ma egyáltalán feltehető a kérdés, amit Orbán a félrevezetettek további félrevezetésére tesz fel: miért esik más megítélés alá valami, ha azt Franciaország, és megint más megítélés alá, ha Magyarország követi el?
A választ nem az, hogy „nyomják Krahácsot”, hogy Magyarország eleve hátrányos helyzetből indul a saját érdeke védelmében, mindig, mindenben és mindenkor, hanem az, hogy Magyarországnak 14 éve egy tehetségtelen, az ország alapvető érdekeit képviselni, megvédeni és érvényesíteni képtelen politikai vezetése van, élén a kormányfővel, Orbán Viktorral.
Ez a társaság, amely immár a holdról is láthatóan egy bűnszövetségként működik, csak a saját személyes anyagi érdekei, politikai pozíciója, hatalma védelmére képes hatékonyan, de ezt is csak idehaza tudja megtenni, az ellenállási lehetőségétől megfosztott magyar társadalom és a magyar ellenzék passzivitása miatt, mégpedig a legnemtelenebb eszközöktől sem riadva vissza.
Ha egy politikai vezető nyíltan kijelenti, hogy a vezetése alatt álló ország eleve hátrányos helyzetből indul érdekei képviseletekor a nemzetközi porondon, az nem kevesebb, mint alkalmatlanságának őszinte beismerése, ami után azonnal le kellene mondania. Ha magától nem, akkor a saját pártja nyomására, már amennyiben Magyarországon nem az egyeduralmat gyakorló kormányfőnek volna pártja, hanem a kormánypártnak volna kormányfője.
A polgári demokrácia magyarországi leépítésének, az autoriter kormányzási rendszer kiépítésének, az egy személy által hozott, kidolgozatlan és ad hoc döntések sorozatának leglátványosabb negatív következménye Magyarország nemzetközi elszigetelődése, az, hogy bár de jure még az EU és a NATO tagja vagyunk, immár de facto nem, mert ezekben Magyarország nélkül hozzák meg a döntéseket, Magyarország véleményével ellentétes gazdasági és védelmi politikát valósítanak meg.
Az egész nyugati világgal szembeni destruktív magyar külpolitika törvényszerű következménye, hogy a saját szövetségeseink szankciók sorozatával sújtják Magyarországot, amelyek közül a legkevésbé fájdalmas a túlzott deficitért indított eljárás, amit Orbán példaként hoz fel az ország elleni aránytalan fellépést illusztrálandó.
Ennél sokkal rosszabb az a materiális veszteség, amelyet a harcos, vagyis EU- és NATO-ellenes politikánkból eredő gazdasági következmények okoznak, amelyeket nem ellensúlyoz, hanem mélyít Magyarország elvtelen és életveszélyes gazdasági kiszolgáltatottságot előrevetítő dörgölődzése Kínához és Oroszországhoz.
A padlón lévő egészségügy és oktatás, a válságban lévő közszolgáltatások, mint például a vasúti közlekedés látványos összeomlása, a csúcsra járatott államadósság, a tartós költségvetési deficit, a horribilis adósságtörlesztés, a leállított állami fejlesztések sokasága, azt bizonyítja – és ezt egyre többen látják –, hogy Magyarország a csőd szélén áll, ahová lényegében egy ember, a Fidesz-hívők zseniális messiása, Orbán Viktor juttatta, amiért társaival együtt felelősséggel tartozik. Isten, haza és a magyar családok előtt. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 