A magyar kormány nem résztvevője, nem alakítója, hanem csak elszenvedője a történelemnek. Ma már önnön akaratából nincs hatása a saját sorsára. A világ legnagyobb gazdasági övezete, az EU és a világ legerősebb védelmi szövetsége, a NATO tagjaként a két szövetség tevékenységére befolyással nem bír, sőt, azok céljaival és küldetésével ellentétes pozíciót vett fel, megfosztva ezzel önmagát a tagsággal járó előnyöktől. Teszi ezt anélkül, hogy ezzel bármilyen kézzel fogható vagy távlati előnyökhöz juttatná az országot.
Az Orbán Viktor megszabta, az egészében a nyugat és a polgári demokrata rendszerek és az ilyeneket működtető országok ellen irányuló politika gyökeresen ellentétes Magyarország gazdasági és biztonságpolitikai érdekeivel. Az egyetlen észszerű magyarázat erre a politikára az, hogy az országot egyeduralkodóként irányító magyar kormányfő által létrehozott politikai rendszer nem képes és nem is szándékozik integrálódni a polgári demokráciákat és nyugati típusú piacgazdaságokat üzemeltető országok közösségeibe, mert az ellentétes az országot egyeduralkodóként irányító Orbán Viktor és családja érdekeivel.
A mai Magyarország egyedül a kínai-orosz mintájú, autoriter rendszerekkel képes értékközösséget alkotni, de közben gazdaságilag totális függőségben van a nyugattól, az Európai Unió és annak vezető tagországai gazdaságaitól. A velük kiépített gazdasági együttműködés megszakadásával napok alatt csődbe menne. Ezt az ellentmondást az Orbán-rezsim úgy próbálja feloldani, hogy rohamtempóban igyekszik nyugati gazdasági függőségét keleti, mindenekelőtt kínai függőségre cserélni.
Az országban működő ellenzék ezzel szemben – egy párt kivételével – a polgári demokrácia, a nyugattal megszakadt politikai együttműködés helyreállítását tartja az egyetlen járható útnak. Azzal, hogy a mai magyar ellenzéknek a rendszer felépítése, médiahegemóniája, a kormánypárt felé lejtő választási rendszer, a demokratikus intézmények leépítése és kiüresítése, a fékek és ellensúlyok felszámolása miatt minimális esélye van arra, hogy választások útján egy nem demokratikus rendszerben demokratikus úton változást tudjon elérni.
A fent vázolt helyzetben az országot az érdekeit valóban szolgáló politikai irányvonalra állítani csak úgy lehet, ha a polgári demokrácia hívei minden lehetséges eszközt igénybe vesznek ahhoz, hogy széles társadalmi támogatást építsenek ki minden politikai irányzat és párt, mozgalom és szervezet részvételével annak érdekében, hogy a jelenleg a vezetést gyakorlókat megfosszák a hatalomtól. A parlamenti választások, amelyeken a győzelmi esély nagyon csekély, csak ugródeszkának tekintendő a hatalom megragadásához.
A valószínű forgatókönyv az orosz és kínai minták alapján az, hogy az orbáni rezsim egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetén sem adná ki a hatalmat a kezéből. Tömeges tiltakozás esetén nem riadna vissza orosz-kínai forgatókönyvet követve az erőszak alkalmazásától sem. Már ma készen állnak egy ellenzéki győzelem esetére alkalmazható jelszavak, amelyek szerint az ellenzék külföldi támogatással, nyugati pénzen, a magyarság elpusztítását célul tűző nyugat érdekeit szolgálva akarja kiragadni a hatalmat a magyarság valódi érdekeit és értékeit képviselő rezsim kezéből.
A mai magyar ellenzéknek – amennyiben valóban az és nem a rezsimet kiszolgáló kollaboránsok gyülekezete – tudomásul kell vennie, hogy minden olyan párt, társadalmi mozgalom, szervezet, szakszervezet, civil szervezet, amely a polgári demokrácia helyreállítását tartja első számú küldetésének, legyen is az jobboldali vagy baloldali, helye és feladata van az ellenzéki oldalon.
A jelenlegi magyar politikai helyzetben az ellenzéki erőknek a saját politikai programjaik hirdetése és a választók toborzása mellett szent kötelessége volna az egymással szemben álló ellenzéki erők kölcsönös elismerése, egymás elfogadása és egymással– minimum – meg nem támadási szerződés megkötése és megtartása.
A rezsim választási rendszerében csak a kormánypárttal szemben álló egy nagy párt tud a győzelem esélyével versenyezni. Egy ilyen párt létrejötte, akár a többi kisebb ellenzéki párt kárára, tagságának egy részét elszívva is az ellenzék együttes érdekeit szolgálja. Ha és amennyiben elfogadjuk, hogy a Tisza ellenzéki, jobboldali és a polgári demokrácia talaján álló párt, akkor nem érdemes ellenzéki oldalról támadni, és kétségbe vonni a hasznosságát.
A baloldali pártoknak is az az érdeke, hogy a minden választási versengést kizáró NER felszámolásra kerüljön, és helyette egy pluralista, polgári demokratikus rendszer álljon fel, bármelyik párt is lesz az első rendszerváltó kormány vezető ereje. Önpusztító és kontraproduktív Magyar Péter lejáratására törekedni, ahogyan ugyanez a Gyurcsányozás is.
Amíg az ellenzék két legnagyobb pártját ez a két ember vezeti, addig őket kell támogatni, de legalább nem gyalázni. Bírálni természetesen lehet a politikájukat, de minden más teljesen értelmetlen. Már csak azért is, mert egy demokratikus rendszerben a pártok maguk döntenek a vezetőikről, ez nem a vetélytársaik dolga.
Magyarország nem fogja elkerülni, hogy a rendszerváltást az utcán vívja ki. Nem azért, mert bárki is ezt kívánja, mert bárki is erőszakpárti, és vért akar látni, hanem azért, mert a ma regnáló hatalom nem lesz képes arra, hogy békés úton adja át a hatalmat, akár választási vereség vagy tömegdemonstrációk hatására. Nem lesz képes, mert tagjaira – joggal – olyan sors vár, ami elől nincs hová hátrálni, visszavonulni. A sarokba szorított fenevad foggal-körömmel védekezik, tudja, hogy ha veszít, nemcsak a hatalmat veszti el, de egzisztenciáját, akár személyes szabadságát is.
A 2024-es önkormányzati választások után olyan helyzet alakult ki a fővárost irányító testületben, amilyen egy ellenzéki siker után az országgyűlésben jöhet létre. A kormánypárt nem lesz többségben, de vele szemben több ellenzéki párt koalíciója jöhet létre. Jó lecke lesz a budapesti helyzet mindenki számára. Egyrészről látni fogjuk, mire képes az ellenzék jó ügy érdekében, másrészről azt is, mire képes a kormánypárt a saját hatalma védelmében. Mire lesz hajlandó a kormány akár a főváros tönkretétele árán is.
Ha az ellenzék jelenlegi viselkedése lesz a jellemző a jövőben is, akkor nem lesz olyan politikai erő, amely végső esetben a siker reményével vihetné az utcára vagy csak össztársadalmi tiltakozásba a magyar lakosságot. Amennyiben a kormánypárthoz, a rezsimhez hasonlóan az ellenzék is szintet lép, akkor kemény politikai ütközetek elé nézünk, benne a győzelem esélyével.
Ha ellenzéki oldalon marad az ügyek elkenése, az egymás kárára politizálás gyakorlata, akkor az elkeseredett magyar társadalom vezetés nélkül maradva olyan megoldást fog találni – mert más nem lesz –, amilyet 1956-ban. És akkor majd évekig vitatkozhatunk egy akármilyen rezsim uralma alatt, hogy mi is történt valójában: ellenforradalom, forradalom, népfelkelés vagy csak lincselés és vandalizmus.
Mert nem magától az erőszakos fellépéstől fordul az ország sorsa jobbra, hanem attól, ha erőszakkal vagy anélkül, észszerű társadalmi kompromisszumok sorával hozunk létre szövetséget a többség érdekeinek védelmében, Magyarország nyugati elkötelezettsége mellett, a keleti despotizmus és annak magyarországi követői ellen. Más választásunk nincs is. Minden egyéb a magyarság tragédiája, pusztulás és újabb Trianon. Vagy – ha jobban tetszik – egy második Mohács. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 