
Orbán óvatos és képmutató búcsúbeszédével ért véget a magyar történelem egy korszaka, amelyben az ország biztonságát és a nyugati világhoz való tartozását szavatoló NATO teljes jogú tagjai voltunk.
Jens Stoltenberg és Orbán Viktor magyarországi tárgyalását záró sajtóértekezletükön megerősítették, hogy Magyarország nem vállal önként szerepet Ukrajna támogatásában, és ezt a NATO tudomásul veszi.
Teszi ezt arra hivatkozva, hogy ez az alapszerződés betűje szerint is lehetséges, továbbá Stoltenberg jelezte: Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy nem akadályoz meg olyan NATO-döntéseket, amelyek a véleményével ellentétben a többi tagország hoz.
Stoltenberg a NATO közös politikája és védelmi doktrínájával összhangban álló ukrajnai fellépése alól adott Orbán Viktornak „tornafelmentést”, miközben – a diplomácia szabályai szerint – a minimumra fogott pozitív véleményét tolmácsolta Magyarország NATO-beli tevékenységéről.
Orbán hosszasan és zavarosan magyarázta újságírói kérdésre, mi várható a jövőben Magyarországtól, ha az orosz-ukrán háború kapcsán újabb NATO-igények merülnének fel Magyarországgal szemben, azzal takarózva, hogy erről majd akkor kell vitát nyitni, és dönteni.
A Budapesten történteknek egyedül Vlagyimir Putyin örülhet, akinek – mondjon is akármit Stoltenberg vagy Orbán – június 12-e egy boldog napja lett, mert jelentős sikert könyvelhetett el. Elérte azt a célját, hogy megbontsa a NATO 32 tagországának eddig példás egységét, és Magyarországot mint Moszkva trójai falovát felhasználva a nyugati szövetségi rendszerekben ezt látványosan demonstrálni is tudja.
Szomorú nap ez Magyarország történelmében, mert országunk egy újabb látványos lépést tett abba az irányba, hogy végleg kifaroljon a nyugati világból, és jelenlegi kormánya irányvonalát követve fokozatosan a keleti despotarendszerek szövetségesévé váljon.
Ez teljesen ellentétes a magyar érdekekkel – mondjon is akármit Orbán a magyarok békevágyáról –, ellentétes a magyar emberek akaratával is, akik az orbáni propaganda ellenére továbbra is a nyugati világhoz és az EU-hoz tartozó Magyarországban akarnak élni, amelynek biztonságát nem az orosz Vörös Hadsereg vagy a kínai Népi Felszabadító Hadsereg, hanem a NATO garantálja.
Az eseménynek külön pikantériája, hogy néhány nappal előtte a magyar külügyminiszter ismét Oroszországban járt, Szentpéterváron tárgyalt. Ott és akkor, ahol és amikor Vlagyimir Putyin elnök a világsajtó előtt fenyegette meg Nyugat-Európát atomcsapással, amiért annak egyes országai engedélyezték az Ukrajnának adott fegyvereik felhasználását orosz területek ellen. Szijjártó Péternek mindehhez sem akkor, és sem ott egy szava sem volt.
A magyar köztársasági elnök látványos távolmaradása a szlovák elnökkel együtt a NATO keleti szárnyának, a volt kommunista blokk országainak bukaresti találkozójától azt igazolja, hogy Magyarország nem vállal szolidárist szomszédaival, és velük is jó úton jár a kapcsolatai öngyilkos leépítése felé. A határon túli magyarság érdekeinek védelmét oly harsányan hirdető magyar kormány ezzel tovább fokozza a külhoni magyarság egyébként is sorjázó nehézségeit, súlyosan károsítja azok érdekérvényesítési képességét.
A magyar külügyminiszter jelenléte Szentpéterváron, a jelenlegi látványos kifarolás a NATO-egységből és Magyarország eddigi uniós és NATO-beli állásfoglalásai határozottan megerősítik azt a vezető nyugati politikusok által is nyilvánosan hangoztatott véleményt, amely szerint Magyarország immár nem osztja a nyugati értékrendet, nem képviseli a nyugat érdekeit, helyette Oroszország és Kína felé fordult, és velük épít ki stratégiai kapcsolatokat, olyan országokkal, amelyek a nyugattal, annak szövetségi rendszereivel, az EU-val és a NATO-val szemben ellenséges magatartást tanúsítanak.
Magyarország arra az útra lépett, amelyen már nemegyszer végigment, és ami legutóbb a felejthetetlen Trianonhoz vezetett. Az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy még változtassunk az irányon, amit Orbán Viktor jelölt ki Magyarország számára, és ami tragikus végkifejletet vetít előre. x
Zsebesi Zsolt
