Az Egyesült Államok számos európai ország után most Németországgal együtt engedélyezte az ukránoknak az általa szállított fegyverek felhasználását orosz területeken lévő célpontok támadására. A lépés jelentősége, hogy Ukrajna két legnagyobb fegyverszállítója emelt egyszerre tétet az orosz-nyugati nukleáris pókerben.
Kijev komoly esélyt kapott a határhoz közeli területei és városai védelmére azzal, hogy az orosz területről siklóbombákat dobó és rakétákat indító harci gépek ellen fel tud lépni, és támadhatja az orosz erők oroszországi utánpótlási vonalait.
Washington azért azt várja, hogy az ukránok csak a határ közelében hajtanak végre ilyen akciókat amerikai fegyverekkel. Berlin németesen precízebb és szűkmarkúbb is, mert pontosan 40 kilométeres mélységben szabta meg a határt, ameddig fegyvereivel Oroszországba be lehet lőni.
Most Putyinon a sor, hogy valamilyen válaszlépést tegyen, mert arra senki nem számít komolyan, hogy beváltja véresszájú fenyegetését, és akár egy NATO-tagországra támad, vagy korlátozott nukleáris csapást mér ukrán területekre. Valamilyen választ azonban adnia kell, mert – a fenti bejelentéssel egy időben – nyilvánosságra került, hogy Franciaország 300 katonáját készül Ukrajnába küldeni kiképzési feladatokkal.
Ez utóbbi ugyancsak minőségi ugrás, a tét további emelése a nyugat-orosz pókerben, mert – ha már NATO-tagország egyenruháját viselő katonák vannak Ukrajnában – tovább nő annak veszélye, hogy orosz támadás célpontjává válnak, vagyis az oroszok francia katonákat ölnének, ami újabb eszkalációt jelent az egyébként is mindkét oldalon a nyugat és Oroszország egymásnak feszülésének tartott orosz-ukrán háborúban.
Annak idején a vietnami háborút, ami Dél-Vietnam és Észak-Vietnam között folyt, de valójában ugyancsak az USA és a nyugat, valamint az akkori Szovjetunió és szövetségesei álltak egymással szemben, majdnem hibátlanul le tudták hozni úgy, hogy sem a földön, sem az égen a szovjet és az amerikai katonák nem kerültek egymással közvetlen harci kapcsolatba. Amit akkor egy világháború kitörése elkerülésére irányuló közös szándék tett lehetővé.
Ma annyiban látszik másnak a helyzet, hogy eddig legalábbis az orosz részről verbálisan, de mégis nyíltan nukleáris csapással és egy harmadik világháború rémével fenyegetnek. Történik ez úgy, hogy egy ilyen háború elindítására Oroszországnak nincs meg a képessége. A másik oldal, a nyugat pedig – bár a NATO és az USA lehengerlő fölénye miatt ugyan biztosan nyerne – ma egyáltalán nincs az összecsapásra sem politikailag, sem katonailag felkészülve.
Ukrajna megtámadása után egy hónappal, amikor a nyugati szövetségesek egységre jutottak abban, hogy nem hagyják Ukrajnát az oroszok által elfoglalni, megadják a védelemhez szükséges támogatást, gyakorlatilag eldőlt a háború sorsa, ugyanis ez a döntés – ki nem mondva – már akkor magában foglalata azt is, hogy amennyiben Ukrajna nem lesz képes egyedül megállítani az orosz inváziót, a nyugat így vagy úgy, mint NATO vagy egyes NATO tagországok katonai ereje, be fog lépni a konfliktusba, és nem engedi az oroszokat eljutni a lengyel határig.
Putyin ott bukta el a „különleges katonai operációját”, amikor az elakadt, és háború lett belőle. A nyugat akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor a Krím megszállása után nem vonult be Ukrajnába egy kijevi meghívásra, nem foglalt el állásokat az ország stratégiai pontjain. Ha így tett volna, ki sem robban az orosz-ukrán háború. Ha most nem lépnek közbe, ha az ukrán védelmi vonalakat áttörik az oroszok, akkor az orosz-nyugati konfrontáció szintet lép, mert Oroszország újabb NATO tagországok határán jelenik meg veszélyes pozícióban.
A jelenlegi helyzetben az egyetlen helyes stratégia Emmanuel Macroné, aki erőt és eltökéltséget mutat, és azt kéri a szövetségesektől, hogy ne hagyják az oroszokat belelátni a kártyáikba, ne tudják Moszkvában, hogy meddig hajlandók licitálni, ne állítsanak fel saját maguknak vörös vonalakat, Putyin ne tudja, mikor blöffölnek, és mikor emelik megalapozottan a tétet, azzal számolva, hogy készek a lapjaikat ki is teríteni.
Putyin KGB-tisztecske eddig jól pókerezik, folyamatosan emeli a tétet, de blöfföl, nincsenek a kezében nyerő lapok. Addig provokál, amíg hagyják, és arra játszik, hogy a nyugat ma egyáltalán nem egységes, és nem áll készen a totális szembenállásra, mert katonailag, politikailag felkészületlen, a nyugati társadalmak sincsenek olyan állapotban, hogy a lakosság háborúra fogható volna. Putyin megpróbál elmenni a falig, de, ha falba ütközik, nem fog tovább menni.
Az idő nem az oroszoknak dolgozik. A hadigazdálkodásra állított orosz gazdaság, a hadiüzemek ma még nagyobb teljesítményre képesek, mint a nyugatiak, de kapacitásuk véges, nagyon tovább emelni nem lehet, miközben a nyugat még csak most készül felvenni a kesztyűt, és felpörgetni a hadifelszerelések és a hadianyag gyártását. Kapacitásai, képességei és anyagi lehetőségei – teljes fordulatszámon – a sokszorosát teszik ki az orosz képességeknek.
Ha az Egyesült Államokban nem Trump nyeri a választást, ami önmagában egy politikai fölcsuszamlás és soha nem látott bizonytalanság forrása lenne, akkor a jövő évben el is dőlhet a háború vagy béke kérdése. Tekintettel arra, hogy a nyugat, sem Európa, sem az USA nem készül támadó háborúra Oroszország ellen, ha az oroszok kénytelenek lesznek Ukrajnában leállni, akkor a háborúnak ilyen vagy olyan, de nem orosz békével vége is lesz.
Az addig vezető úton még lehetnek kitérők, Trump elnökké választása még zsákutcába is juttathatja a folyamatot, de ha ez nem következik be, akkor azoknak lesz igaza, akik Ukrajna támogatásában látták az európai biztonság fenntartásának és a világban kialakult feszült helyzet enyhülésének egyik feltételét, és nem abban, hogy a nyugat Putyinnak enged, és tárgyalásokba bocsátkozik hódításai jóváhagyásáról.
Más szóval: buknak azok, akik a válságos időszakban nem a szövetségeseik, tehát nem a nyugati nagyhatalmak, az EU és a NATO oldalán álltak, vagy nem időben álltak át az ő oldalukra az orosz-ukrán konfliktusban. Magyarországnak még ma is megvan a lehetősége, hogy kifaroljon abból a zsákutcából, amibe Orbán megmagyarázhatatlan külpolitikája nyomán jutott.
A magyar pályamódosításnak a lehetősége azonban – ma úgy tűnik – csak akkor válhat valósággá, ha az ország megszabadul a teljesen irreális és a magyar érdekekkel homlokegyenest szembemenő orbáni víziótól, attól a rémálomtól, hogy Magyarország, teljes nyugati gazdasági kitettségével, képes lehet hintapolitikát folytatni a kelet és a nyugat között Európa közepén mint az EU tagországa és mint az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének tagja.
Orbán azt jól látja, hogy ennek csak akkor volna realitása, ha el tudná foglalni Brüsszelt, ha meg tudná változtatni az EU, a nyugati nagyhatalmak, az USA politikáját. Mivel erre mákszemnyi esélye nincs, mindennel, amit ma “békepolitikájával” a nyugat ellen tesz, a saját politikai sírját ássa meg, amibe – a legrosszabb esetben – magával rántja Magyarországot is.
Nem hiszem, hogy meg kellene várnunk, amíg a klímaváltozás hatására a Földközi-tenger kezdi nyaldosni a Gellért hegy lábát Budapesten, és a 100 ezer tonnás, 330 méter hosszú és 78 méter széles USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozó a magyar kormány meghívására végre zavartalanul behajózhat az egykori csepeli hajókikötő helyén épült haditengerészeti támaszpontra. Nem lesz időnk ezt megvárni, és talán érdemes sem volna. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 