A székely vicc szerint megkérdezték Áron bátyánkat, hogy látott-e már zsiráfot. Mire az öreg hosszas gondolkodás után így válaszolt: Hát….egysző’, de a se a vót. Ez jutott eszembe a köztelevíziónak nevezett állami propagandaadón rendezett választási vitáról, ami minden volt, még akár zsiráf is, csak vita, az nem.
Legyünk igazságosak! Nem is akart ott igazán senki vitázni, csak megpróbálták volna, ha a hatalom végre hagyja, hogy eljuttassák üzenetüket a magyar vidék azon szavazóihoz, akik a külvilággal az állami médián keresztül tartják a kapcsolatot, és a magyar végeken a Rogán Antal propagandagyárában nagy sorozatban gyártott konzerveken élnek.
Erre kaptak nagyvonalúan fejenként összesen nyolc percet a köz televíziójától. Nos az ellenzéki pártok képviselői ezt a nem sok időt próbálták kihasználni arra, hogy legalább a vezérfonalait eljuttassák programjaiknak a választókhoz, és megpróbálják cáfolni az állami propaganda róluk terjesztett rágalmait. Szép, emberes feladat, igyekeztek is, de valószínűleg nem sok sikert értek el.
Az igazi sikert a kormánymédia zsebelte be a Tisza és a DK aktivistái között a vita színhelyén lezajlott látványos egymásnak feszülés bemutatásával, és annak demonstrálásával, mennyire kevés mondanivalójuk is van az ellenzékieknek a társadalom számára, hiszen inkább egymást szapulják, igazi pártütők, akikre már csak ezért sem lehetne egy ország vezetését rábízni, mert hiszen egy közös gondolatuk nincs.
Mindenki, aki először szembesült az ellenzéki programok töredékével, az csak nagyon korlátozott képet kapott arról, kik is igazán, és valójában mit is akarnak azon kívül, hogy – nyilván – szeretnének hatalomra kerülni. Akik ennél jóval többet tudnak az ellenzékről, azoknak pláne nem mondott semmit, amit láttak, legfeljebb megerősítést kaptak, hogy a saját favoritjuk a jobb, ha nem úgy látták, akkor elkönyvelhették, hogy rossz napja lehetett.
Ennyi volt. Lehet visszamenni felvenni a sarokba tett kapát, és a maradék időben folytatni a munkát, a kampányt, hátha az utolsó pillanatban még lehet finomítani az előrejelzésekben már előre kiosztott európai parlamenti mandátumok számán, főleg a kisebb pártok esetében, amelyek számára akár egy megszerzett hely is több, mint a semmi.
A bejutók neve nagyjából ismert, az is, hogy – és ezt már nem lehet meglepetésnek nevezni – Magyar Péter Tisza pártjának a jelöltjei lesznek a befutók az ellenzéki oldalon, alig két hónappal a párt létrejötte után, ezzel erősen blamálva az egész ellenzéki oldalt, és kényelmetlenül ráfutva az előttük lelassult Fideszre.
Az uniós választások lényegesebb része a voksolás után következik, amikor eldől, hogy ki melyik frakcióba ül majd be. Hogy sikerül-e Magyar Péter csapatának az Európai Néppártba kerülni, és hogy lesz-e valami Orbán álmából, Brüsszel elfoglalásából, az európai neonáci és neofasiszta hordák középre húzó, magukat szalonképessé kikészítő nagyasszonyai, Georgia Meloni és Marie Le Pen vezetésével, és…. szorítanak-e a kettejük esetleges összebútorozásuk után ott Orbánéknak is helyet.
Kérdés, hogy a valószínűleg a parlament második legerősebb frakciójává kinövő szélsőjobb koalícióra lép-e az Európai Néppárttal, vagy megmarad a már hagyományosnak tekinthető szociáldemokrata-néppárti kormányzás. Az alapkérdés azonban akár így, akár úgy nem változik: milyen Európát akarunk?
Az általános vitatéma és korszakos kérdés változatlan lesz: mennyire kell és lehet az Európai Uniót egy Európai Egyesült Államok létrejötte felé terelni, és ha nem, akkor hogyan tud Európa – ha Trump Amerikája kihátrál mögüle – fellépni a határain tankkal megjelenő oroszokkal és a nyugat-európai gazdaságokba árudömpinggel agresszívan benyomuló kínaiakkal szemben.
A jelenlegi magyar kormány és a Fidesz európai képviselői minden, az EU-t és a nyugati közös gazdasági és védelmi politikát illető kérdésben az európai fősodorral szemben foglalt állást, a döntő kérdésekben gyakorlatilag a 27 tagország között teljesen egyedül maradt a véleményével.
Ebben sem várható kardinális változás, hiszen akár 9, akár 11 képviselője lesz a Fidesznek, miután teljes elszigetelődésbe manőverezte magát, beleszólása egy csepp sem lesz szinte semmiben, főleg ha a kibontakozó francia-német törekvésnek, a vétó intézményének lényeges korlátozásával már „homok a gépezetben” és „karó a küllő között” sem lehet Orbán a kormányfők és elnökök egyhangú döntéseinek megakadályozásában.
Az ellenzék képviselői szinte mindannyian más- más frakcióba készülnek beülni, így arra sem lehet számítani, hogy esetleg ők fognak tudni valamilyen konstruktív szerepet betölteni. Erre a leginkább a Tisza 6 főre becsült csapata lenne képes, de csak abban az esetben, ha a Néppárt, ahová beülni készülnek, megmarad vezető szerepében.
Ha a Néppárt a szélsőjobbal lépne koalícióra, akkor nem kizárt, hogy – amennyiben Orbán visszavesz Ukrajna-ellenes politikájából, és bekéredzkedik Meloniék és Le Penék frakciójába – Magyar Péter és Orbán emberei egy csapatban fognak játszani. Ha nem is reveláció, de ez legalább érdekes lesz. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 