Orbán Viktor víziója – nyílt levél Magyar Péternek

Van-e mai világunk politikai vezetőinek víziója Európáról és a világról? Sokan úgy látják – köztük Magyar Péter a Tisza Pártból is –, hogy nincs, és ezért nem tud a kontinens, a világ legnagyobb gazdasági övezete a helyes irányba állni, és a saját útját járni. Ugyancsak Magyar szerint: Orbán Viktornak van víziója, ő tudja, hogy mit akar.

Orbánnak valóban volt és van víziója, de sajnos ideje is volt rá, és hagytuk is neki, hogy megvalósítsa, és a megvalósult víziója most itt van a szemünk előtt a gazdasági, politikai, társadalmi és morális csődben vergődő, Európa páriájává degradálódott Magyarország képében.

Német politikai bölcsesség, a legnagyobbak szájából, hogy akinek víziója van, az forduljon orvoshoz. Ami lefordítva németről magyarra azt akarja jelenteni, hogy a politikusok egyszerű szolgái a társadalomnak, amelynek érdekében tevékenykedve nem annyira a víziójukat valósítják meg, mint amennyire megteremtik a polgári demokrácia működésének mindennapi feltételeit, azt, hogy az emberek és azok közössége, a társadalom jogos igényei kielégítésre kerülhessenek, és a társadalom kollektíven szabhassa meg működése irányát és tempóját.

Egy polgári demokráciában az ország vezetőjének nem nagyívű társadalmi, politikai, szociális, gazdasági, kulturális, oktatási és egészségügyi vízióinak kell lennie, hanem szándékának, hogy a rá bízott közösségi forrásokból a felsorolt területek szakértőinek rendelkezésére bocsássa a legjobb szakmai megoldások kimunkálásához és megvalósításához szükséges erőforrásokat. Majd figyelemmel kísérje, hogy a források a közös szándéknak megfelelően kerültek-e felhasználásra, és elérték-e a kitűzött célt.

A jó politikus olyan, mint a mesterkarmester. A nagyszámú, eltérő hangszeren játszó zenész közös játékát igyekszik összehangolni és egy produkcióvá szervezni, anélkül hogy magához a műhöz hozzányúlna, azt legfeljebb értelmezi, esetleg újraértelmezi, de a partitúra adott, a mű készen van, csak újra és újra el kell játszani. Mindig egy kicsit másképpen, a kor, a helyszín, a befogadók igényeihez igazodva.

Orbánnak – sajnos – víziója volt. Azzal indult, hogy a partitúrát el kell dobni, a rendszert, amelyben szocializálódott, el kell vetni, és újat kell helyette létrehozni. Ez nemcsak az ő elképzelése, de korának nála nagyobb és cizelláltabb gondolkodóinak is a célja volt. Azonban a kommunistának nevezett, de államkapitalista, magát szocializmusnak szólíttató rendszert sem valaki vagy valakik víziójára cseréltük 1990-ben, hanem az ismert és pontosan lekottázott polgári demokráciára.

A rendszerváltás utáni magyar politikai elit tehát egy kész művet vett át, és azt kezdte az első szabadon választott karmesterével játszani. Hogy az előadás milyenre sikeredett, azt ma már nem érdemes firtatni, mert a lényeg az, hogy lassan elkezdtünk eltérni a partitúrától, a mű egyre hamisabban szólt, de a zenekar és az egymást követő karmesterek soha nem dobták el a kottát, abból próbáltak játszani.

Hogy az előadás élvezhető legyen, elég lett volna a már papírra vetett hangjegyeket pontosan megszólaltatni, a karmesternek az összhangra ügyelnie, vagyis a sikerhez nem kellett új, korszakos víziót keresni, semmit nulláról teremteni, annál kevésbé, mert a körülöttünk játszó többi európai „zenekar” ugyanezt a darabot játszotta, ugyanabból a kottából. Persze ettől még minden együttes egy kicsit, sőt néha nagyon másképpen muzsikált, beleadta a sajátját, de ez belefért a mű szabad értelmezésébe.

Tehát: Orbántól nem víziót várt az ország, és a világ sem, 2004-ben és utána 2010-ben sem, hanem azt, hogy működtesse a magyar polgári demokráciát. Hagy szóljanak annak hagyományos hangszerei a maguk hangján, a partitúra szerint: legyen jogállam a hatalmi ágak szétválasztásával, vallás- és szólás-, valamint sajtószabadság, a társadalom tájékoztatását szolgáló, pártatlan közszolgálati média és szabad, független sajtó. Az igazságszolgáltatás előtt mindenki egyenlő legyen, a magán- és a köztulajdon pedig szent.

Magyar Péternek különösen a figyelmébe ajánlom, hogy ehhez képest Orbán Viktornak –  szerinte  – víziója van, szemben Európa politikusaival, akinek ilyenjük nincs, és ebben egyet is lehet Magyarral érteni. Mi is történt hazánkban? Mit jelentett az az országnak, a magyar polgári demokráciának, hogy Orbánnak víziója lett, és van neki a mai napig?

Orbán víziójának első és legfontosabb alaptétele, hogy ahogyan 1990-ben a kommunista rendszert, most a polgári demokráciát kell a sutba dobni, mert az akadályozza víziójának prioritását, a hatalom folyamatos birtoklását választási ciklusokon keresztül, azoktól függetlenül. Ezért a polgári demokráciát és alapintézményeit fel kell számolni, működésüket ki kell üresíteni, vagy a hatalmat gyakorlók totális ellenőrzése alá kell vonni.

A vízióval rendelkező Orbán tehát nem erőltette a zenekart a klasszikus kottából másképpen játszani, hanem kihajította a partitúrát, és maga látott hozzá, hogy lekottázza azt az új darabot, amit majd az általa választott zenészek az ő vezényletével játszani fognak.

Arra is ügyelt, hogy a mű akkor is sikeresnek tűnjön, ha az fércmunka volna, pedig nem is volt az, mert elég ügyesen megírta, így a tömegkommunikáció lenyúlásával, bértapsolók munkába állításával gondoskodott arról, hogy mindenki csak azt hallja, milyen zseniális a mű, amit – az egyébként süket – zenészei hamisan játszanak az ő zseniális kottájából.

Egy idő után az ország határain túl is feltűnt, hogy Magyarország új karmestere mennyire koncepciózus alkotó, hogy a klasszikus polgári demokrácia partitúráját kidobta az ablakon, helyette a saját vízióját játssza, jelentős keleti beütésekkel, kínai, orosz hangszereléssel, és vegzálni kezdték, hogy ezzel nem fog tudni az európai nagy hangversenytermekben fellépni, ott a közönség nincs temperálva, és fütyül, ha valami nem tetszik.

Nos, miután az országot Orbán a saját víziójára szabta, NER-nek és illiberális, polgári, konzervatív keresztény kurzusnak keresztelte el, szövetségesek után nézett, akiknek a támogatásával a saját nótáját húzathatja a saját zenekarával, éspedig nemcsak itthon, szűk nemzetállami körben, de kilépve a világ elé, ott nemzetközi sikerre törve.

Orbán lassan beleszeretett a saját víziójába, mert látta azt akadálytalanul megvalósulni, és –  erről is szólni kell – ebből arra következtetett, hogy szabad nagyot álmodni, és ne csak a politikai hatalmat, az emberek lelke és akarata fölötti uralmat tegye zsebre, de azok javait is.

A politika és mellette a propagandában, a kultúrában, de még a sport területén is megvalósult egyeduralma lehetővé tette, hogy a magyar társadalom, a köz, de akár az egyes emberek javait is a saját és családja javaivá transzformálja, és ugyancsak a köz javaiból fizesse, jutalmazza – mint a feudalizmus királyai – a szolgálatába álló vazallusait. Létrehozta az újkori nemzeti burzsoáziának keresztelt, tőle függő új nemesi, NER-esi osztályt.

Magyar Péter Orbánt mint vízióval rendelkező politikust említő szavaira válaszul: a nyugat mai politikusai, a nagyhatalmak és kisebb országok az EU élén valóban nem rendelkeznek orbáni értelemben vett vízióval, mert megválasztásuk után közülük egy sem nyúlt hozzá a politikai rendszerhez, amelyben a posztjára került.

Vízió hiányában nem vázolták fel a polgári demokrácia nagyívű és fundamentális átalakulásának vízióját – mint Orbán Tusványoson –, és így nem is követték el azt a bűnt, amit Orbán gátlástalanul képes volt, egyikük sem számolta fel és nem is készül felszámolni a polgári demokráciát.

A nyugat-európai karmesterek a náluk innovatívabb keleti despotákkal szemben a klasszikus darabot, a polgári demokráciát vezénylik, a régi kotta szerint. Nem nyúlnak bele a partitúrába, a megszokott és a tömegek által ismert és elfogadott zenét interpretálják, nem írják át annak kottáit a saját igényeik és ízlésük szerint, mert azt időtállónak gondolják.

Szemben azokkal – hogy a kontár zenészeket néven nevezzem – a szélsőjobboldali politikusokkal, akikhez Orbán Viktor is tartozni akar a május 9-i európai parlamenti választások után, akiknek, hozzá hasonlóan, ugyancsak van víziójuk, ami szintén arról szól, amiről az ő víziója, arról, hogy el kell dobni a régi, klasszikus polgári demokráciát, és egy nem annyira új, amennyire penészes kottából, a nácik és a fasiszták kottájából kellene játszani.

Magyar Péternek mondom, de mindenkihez szólok: ne játsszunk Orbán és a szélsőjobboldali, a hozzá hasonlóan koncepcióval rendelkező barátai kottájából, még akkor sem, ha sokan járnak a koncertjeikre. Nem várjuk el egyetlen politikustól sem, Magyar Pétertől sem, hogy abszolút hallása legyen, de jó volna, ha annyi mindenképpen volna neki is, hogy hallja a különbséget, mondjuk, Rost Andrea és az alagsori lakásban részegen üvöltöző házmester hangja között. x

Zsebesi Zsolt