Milyen szuverenitás az, ha az észszerű alkalmazkodást a szövetségeseinkhez és a nyugati szövetségi rendszerekben meglévő vétójogunkat nem létező oroszországi, kínai befolyásra cseréljük, olyan autoriter államok kénye-kedvére alapozzuk gazdasági és politikai jövőnket, mint Oroszország és Kína?
Olyan országokhoz kötjük magunkat a szuverenitásunk állítólagos védelmében, amelyek semmilyen beleszólást nem engednek és nem is ígérnek a saját ügyeinkbe, szemben az EU-val és a NATO-val, ahol intézményesen hallathatjuk a hangunkat az érdekeink védelmében, még vétójogunk is van. Szuverenitásunk állítólagos keleti védelmezői, új keletű barátaink olyan erőfölényben vannak velünk szemben, hogy bolondok volnának, ha nem élnének azzal vissza.
Moszkvának és Pekingnek semmilyen intézményes akadály nem áll az útjában, hogy teljesen vazallussává tegye Magyarországot. A gazdasági és katonai erejük is megvan ahhoz, hogy ha hozzájuk láncoljuk a hajónkat, akkor alattvalóként, függő helyzetben tarthassanak minket, szemben az EU-val és a NATO-val, ahol számos hozzánk hasonló országgal összefogva képesek vagyunk a saját érdekeinket intézményesen garantált keretek között megvédeni.
Amikor Orbán az EU-val és a NATO-val szembeni szuverenitásunkat hirdeti, és arról beszél, hogy Magyarország minden kérdésben maga, kizárólag a saját érdekei figyelembevételével akar dönteni, és mindeközben egyre szorosabban köti hazánkat Kínához és Oroszországhoz, akkor nem a szuverenitásunkat védi, hanem éppen feláldozza azt, lemond a szuverenitásunkról Moszkva és Peking javára.
Az csak lázálom, hogy a most lassan, de biztosan kiépülő kínai függőség mellett, orosz befolyás alatt, majd hintapolitikára lesz mód, és pávatáncot lehet lejteni a kelet és a nyugat között. A hintapolitika az egyik oldalnak kevés, a másiknak elfogadhatatlanul sok volna egy uniós és NATO-tagország részéről, azaz lehetetlen.
Amikor Magyarország belépett az Európai Unióba, amikor a NATO tagországa lett, csak szuverenitásának azon részéről mondott le, szabályozott és minden más tagországra érvényes keretek között, amely egy közös gazdasági-politikai övezetben megvalósuló együttműködéshez szükséges, és amennyire egy védelmi szövetség értelemszerűen igényt tart. Oroszország és Kína esetében semmi nem korlátozza a két nagyhatalmat, hogy teljesen maga alá ne gyűrjön minket.
Peking és Moszkva megvalósult „szövetségesi politikáját” vizsgálva azt látjuk, hogy csak alárendelt kapcsolatokra hajlandók a náluknál gyengébb országokkal. Egyenjogú viszonyt nem építenek ki senkivel, mivel velük azonos súlycsoportban lévő országokkal nem működnek együtt. Valójából az orosz és kínai érdekszférában csak a kettejüknek alárendelt országok találhatók, amelyek főleg gazdasági kényszerből tartanak velük, és az első adódó alkalommal megpróbálnak elszakadni tőlük.
Maga Moszkva és Peking viszonyát is a vetélkedés, az egymáson élősködés, egymás támogatásának üzleti alapú kiépítése és fenntartása jellemzi. Az orosz-ukrán háború esetében is látszik, hogy Kína még Oroszországgal sem hajlandó azonos szemmagasságból tárgyalni, mert gazdaságilag erősebbnek, jobb pozícióban lévőnek tartja magát, és ezt nemcsak érzékelteti, de ki is használja. Moszkva számára Kína egy kényszerkapcsolat, és Putyinék folyamatosan azon dolgoznak, hogy abból a legtöbbet hozzák ki, de ne váljanak Peking csatlósává, ami nem lesz egyszerű.
Orbán, úgy látszik, teljesen elveszítette józan ítélőképességét, amikor ragaszkodik eddigi hintapolitikájához, azt hiszi, hogy végigvétózhatja az életéből hátramaradt éveket a NATO-ban és az EU-ban, miközben Magyarország gazdaságát Kínánál és Oroszországnál horgonyozza le. Talán nem erről van szó, hiszen amit az utóbbi egy-két évben tesz, az maga a politikai harakiri, öngyilkosság, amire nemcsak az ország, de személyesen a politikai karrierje, de az élete is rámehet.
Joggal vetődik fel tehát, hogy Orbán nem lehet ennyire korlátolt, ennyire önmaga ellensége. Talán nem szellemi megrokkanásában kell keresni a teljesen irracionális külpolitikáját. Talán mégis lehet abban igazság, hogy zsarolás áldozata. Talán tényleg valamivel sakkban tartják. Ez magyarázná a magyarázhatatlant, Magyarország fokozatos kivezetését a nyugati érdekszférából és Moszkvához, Pekinghez kötését.
Azzal nem lehet indokolni, hogy az illiberális NER kiépítése annyira a szíve csücske volna, hogy abból semmi áron nem enged a nyugati szövetségeseinek, vagy nem tud, mert ha megtenné, akkor nem volna képes magát a hatalomban tartani, mert annál azért okosabbnak látszik. Vagyis lenne lehetősége ravasz kompromisszumokkal és húzd meg-ereszd meg politikával a nyugati követelmények és a saját maga hatalma kívánta lépések között lavírozni.
Viszont, ha a fentiek közül egyik sem igaz, akkor vagyunk igazán bajban, mert az feketén-fehéren azt jelenti, hogy egy elmeháborodott irányít egy ezeréves országot Európa kellős közepén, az EU és a NATO tagjaként, gazdasági válsághelyzetben, világháború kitörésének veszélye közepette, teljhatalommal, parlamenti és semmilyen más kontroll nélkül, kénye+kedve szerint. Magyarul: minden feltétel adott egy újabb történelmi léptékű nemzeti tragédiához.
El ne felejtsük: Európa, de az egész nyugat életveszélyes konfliktusban van Oroszországgal, amely megtámadott egy szuverén országot a szomszédjában, amely csak a nyugati katonai támogatásnak köszönhetően képes magát egyelőre megvédeni. Kína Tajvan megtámadásával fenyeget, és szinte minden szomszédjával területi vitában áll, nemzetközi vizeket minősít jogtalanul nemzeti vizekké, veszélyezteti a világkereskedelmi folyosók zavartalan működését, lábbal tiporja országában a legalapvetőbb emberi jogokat, rohamtempóban fegyverkezik.
A fenti helyzetben nehezen hihető, hogy hosszú távon eltűri a nyugat az orbáni aknamunkát az EU-ban és a NATO-ban. Elképzelhetetlen, hogy Magyarország súlyos következmények nélkül folytathatja EU- és NATO-tagként a teljesen irracionális, a nyugat érdekeit súlyosan sértő politikáját Oroszország és Kína érdekeinek védelmében. A bili ki fog borulni, és tartalma mindannyiunk nyakába fog ömleni. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 