Kimaradhat-e valaki a saját háborújából?

A nyugat az új keletű 61 milliárd dolláros amerikai segélyre alapozva megint úgy érzi, hogy kimaradhat az orosz-ukrán háborúból. Abból a háborúból, amit egyébként a saját háborújának tart, és amit Oroszország is a nyugat háborújának nyilvánított. Ha ez így van, akkor Oroszországnak nem érdeke a háború befejezése, mert úgy vélheti, hogy nyerhet, mert a nyugat közvetlenül nem avatkozik be Ukrajna oldalán.

Azt talán érthető, hogy a nyugat megelégedne azzal, ha a saját közvetlen katonai szerepvállalása nélkül, kizárólag külső támogatására támaszkodva Ukrajna maga megbirkózna az orosz agresszorral, legalább meg tudná akadályozni az orosz győzelmet, ha nyerni nem is tudna, mert akkor ezt a minimumot teljes sikernek lehetne elkönyvelni, és akár ukrán területek átadásával békét lehetne kötni Oroszországgal, elkerülve egy közvetlen NATO-orosz összecsapást.

Csakhogy egy ilyen – nem egy és nem két NATO-tagország által valószínűleg üdvözlendőnek vélt – megoldás pont azzal a deklarációval volna homlokegyenest ellentétes, amely szerint az orosz-ukrán háború a nyugat háborúja Oroszországgal szemben, és nem Oroszország és Ukrajna helyi konfliktusa. Vagyis amennyiben a demokratikus világ komolyan veszi saját magát, nem állhat meg annál, hogy egyszerűen kimarad a saját háborújúból, és annak megvívását csak és kizárólag az ukránokra bízza, akármilyen támogatást nyújtva ehhez.

Arról nem beszélve, hogy az „ez a mi háborúnk” deklaráció mellett van egy másik nyugati fogadkozás is, amelyik kimondja: Oroszország semmiképpen sem nyerheti meg a háborút Ukrajna ellen, annak végzetes következményei miatt Európa biztonságára, és azért sem, mert az precedens lehetne, éspedig nem csak Kína számára. Vagyis – mondjuk ki kerek perec – ahogy a világtörténelemben eddig sem volt sok példa rá, az most sem tűnik valószínűnek, hogy valaki kimaradhat a saját háborújából, ha azt valóban meg akarja nyerni.

Magyarul, készülhetünk a nyugat közvetlen katonai szerepvállalására az orosz-ukrán háborúban, mert a most csak megkésett amerikai segítség esetleges végleges elmaradása esetén Európa minden eddiginél nagyobb szerepvállalását feltételezve sem lenne elég arra, hogy kizárólag fegyverszállításokkal Oroszországot megállítsa. Ahhoz az kell, hogy néhány európai nagyhatalom veszi a bátorságot, és Moszkva fenyegetései ellenére bevonul Ukrajnába.

Egy ilyen lépés természetesen kockázatokkal jár, de nemcsak a nyugat, hanem Oroszország számára is. Amennyiben Kijev kérésére az Ukrajnába bevonult francia vagy brit egységeket orosz támadás érné, azt nem volna olyan nehéz a NATO egy tagországa elleni agressziónak beállítani, és az ebből eredő következményekkel fenyegetni. Ezt már a segítségnyújtás előtt nyilvánvalóvá lehet tenni. Talán az is elég volna, ha a nyugat egy ilyen forgatókönyvet komolyan kilátásba helyezne – amivel egyébként a francia elnök nagyon bölcsen meg is próbálkozott.

A nemzetközi jog ugyanis arra lehetőséget ad, hogy egy megtámadott ország jogos önvédelméhez segítséget kérjen. Ahogyan ezt éppen Ukrajna is teszi, és ahogyan ezt a segítséget a nyugat és benne a NATO nagystílűen biztosítja is, kivéve a közvetlen belépést a harcokba. A nyugat által önmaga elé állított egyetlen vörös vonal, amit nem akar átlépni, az a nyugati katonai kontingensek Ukrajnába vezénylése. A katonai szakértők már ott vannak, vagyis a láb azért már bent van az ajtónyílásban.

Nem tudni, mikor, de a nem távolabbi jövőben az utolsó vörös vonalat is el kell felejteni. Tekintettel arra, hogy Oroszország semmilyen vörös vonalat saját magának nem állított fel, és nem is áll szándékában. Dönteni kell tehát, hogy amennyiben a nyugat meg akarja nyerni a saját háborúját Oroszország ellen, akkor talán érdemes volna azért mindent meg is tenni.

Mindenki tudja, hogy Oroszország nyerni akar, és nem Ukrajnában, de a nyugat elleni globális háborújában, aminek az ukrajnai háború csak a kezdeti állomása. Ennek tudatában nincs miről, nincs miért tárgyalni. Egyébként nincs is kivel. Erőt kell mutatni, olyat, amit, ha kell, alkalmazni is tudunk. A fegyverkezési kiadások drasztikus növekedése a nyugati világban, a NATO és az EU kezdeményezése Európa átállítására haditermelésre a konfrontáció közelgő felvállalására utal.

Már egy gyerek is tudja, hogy ha fél a verekedéstől, akkor valószínűleg meg fogják verni. Ha ezt nem akarja, akkor legalább mutatni kell, hogy kész a verekedésre, és ha sor kerül rá, akkor bátran vissza kell ütni. Ha nem merjük magunkat megvédeni, biztosan megvernek a rossz fiúk. Ha felvállaljuk a konfrontációt, akkor van esélyünk, hogy nem minket vernek meg, hanem mi az ellenfelünket. Ez különösen igaz, ha mi vagyunk az erősebbek.

Az atomfegyverekkel való fenyegetés Oroszország gyengeségének a jele. Moszkva a nukleáris csapás-kártyáját előhúzva beismeri, hagyományos fegyverekkel nincs esélye a győzelemre. Kamikaze harcmodorral, a nukleáris fegyverei bevetésével nem a győzelmét, hanem saját országa pusztulását érné csak el, miközben maga ellen fordítaná az egész világot, amelyet nem volna képes egymaga térdre kényszeríteni. Ezt ők is tudják Moszkvában, ezért a fenyegetésük csak blöff.

Ha Biden marad az Egyesült Államok elnöke, akkor ezzel a blöffel az oroszoknak semmi esélyük nincs. De abban is biztosak lehetünk, hogy Washington a jelenlegi demokrata adminisztrációval nem fog kockázatos és át nem gondolt döntéseket hozni sem az oroszok, sem senki más esetében, de nem is fog meghátrálni sem az oroszokkal, sem senki mással szemben. x

Zsebesi Zsolt