A békés egymás mellett élés zsákutcába torkollt

A II. Világháború utáni évtizedekre a kelet-nyugati szembenállás, a Szovjetunió és a nyugati világ vetélkedése nyomta rá a bélyegét, amit hidegháborúnak neveztünk. Ez lassan a „békés egymás mellett élés” korszakába látszott simulni, és a Helsinki alapokmány aláírásával érte el a csúcspontját. A Szovjetunió összeomlását követően úgy tűnt, mintha megszűnt volna a nyugati polgári demokráciákra leselkedő minden reális veszély. Sajnos ez korszakos tévedésnek bizonyult.

Most isszuk meg a levét annak a hibás diagnózisnak, amit a nyugati nagyhatalmak állítottak fel, amikor arra jutottak, hogy a szinte az egész világot meghódító piacgazdaság, majd ennek felgyorsuló globalizációs szakasza pontot tett az egymás ellen veselkedő nemzetállamok és nagyhatalmak háborúinak.

Amikor úgy vélték, hogy a határokon áthúzódó gazdasági érdekekre és a multinacionális vállalatok térhódítására alapozva létrejött szabad tőke- és eszmeáramlás, Nyugat-Európa és az USA gazdasági, politikai és katonai szövetsége végleg értelmetlenné és lehetetlenné teszi, hogy bárki kezet emeljen az atlanti típusú polgári demokráciákra.

Mára beigazolódott, hogy az egymással homlokegyenest ellentétes filozófiákon és társadalmi berendezkedésen alapuló rendszerek egymás mellett élése hosszú távon nem tartható fenn. Az egykori Szovjetunió és a „béketáborába” tömörült szövetségeseinek féken tartására, terjeszkedésük megakadályozására nemcsak a közös politikai akarat és együttműködés volt meg a nyugati nagyhatalmak között, de az ennek véghezviteléhez szükséges katonai és – mindenekelőtt – a jelentős gazdasági fölény is.

Ezt veszítette el a nyugat, amikor nemcsak karba tett kézzel nézte a kommunista Kína példátlan gyorsaságú felemelkedését, de a maga kielégíthetetlen profitéhségével annak fő támogatója és első számú haszonélvezője volt, amire támaszkodva tartotta fenn a nyugati jóléti társadalom légvárát, Olyan helyzetbe lavírozta magát, amelyben már nem a tanítvány keresi a mester kegyeit, de a mesternek kell alkalmazkodni az őt másoló tanítványához.

A nyugati politikai, gazdasági és ideológiai, valamint kulturális hegemónia aláásásához eddig csak ideológiával próbálkozó kommunista és egyéb diktatúrák lassan létrehozták azt az anyagi és az erre épülő katonai erőt is, amelyek ugyan külön-külön nem tudják megkérdőjelezni az Egyesült Államok nyomasztó katonai fölényét, de ha nem sikerül megakadályozni az összefogásukat, veszélyes kihívást jelenthetnek és már jelentenek is Washington számára.

A helyzet annál is inkább veszélyes, mert a Szovjetunió megszűnése utáni áldott állapot a kelleténél tovább tartott. Főleg Európában, de az USA-ban is túl sokáig nézték el egyes országok regionális hatalommá érését, Oroszország erősödő nagyhatalmi megnyilvánulásait és Kína elképesztő gazdasági növekedésével lépést tartani igyekvő haderőfejlesztését. Nem sikerült áttörést elérni a hagyományos biztonságpolitikai veszélyzónák felszámolásában sem.

Ma ott tartunk, hogy – ha lehet – még veszélyesebb a helyzet a Közel-Keleten, mint bármikor, a Kína-Tajvan konfliktus gyújtózsinórja egyre rövidebb. Afrika felzárkóztatásában szinte semmi előrehaladás nem történt, Dél- és Közép-Amerikában gyakorlatilag a totális káosz vette át a hatalmat. Lassan megint kialakulni látszik egy balkáni konfliktus. Az észak-koreai és a dél-koreai szembenállás hőfoka változatlan, az egykori Szovjetunióról leszakadt szatellit államok helyzete robbanásveszélyes, megint találgatni kell, hogy a Kreml szerint hol is vannak Oroszország tényleges határai.

Röviden: a világot a politikai káosz és a megjósolhatatlan időpontban és a megjósolhatatlan mélységben kirobbanni készülő gazdasági válság réme tartja fogságban. Mindez mély csalódottsággal párosul a nyugati országokban a jóléti társadalom lufijának kipukkadása miatt, ami a történelemben megszokott válaszokat indukálja: a szélsőjobboldali erők megerősödését és a populista demagógok, politikai hályogkovácsok, a Trumpok és Orbánok és hasonmásaik előretörését.

Az Ukrajna elleni orosz invázióra adott katasztrofális nyugati reakció azokat igazolja, akik úgy vélik, Oroszország, Kína, Irán és Dél-Korea számára történelmi lehetőség nyílt arra, hogy – amennyiben sikerül egységes frontot létrehozniuk és másokat is megnyerni maguknak – szemmagasságban tudnak ágálni az USA-val, a NATO-val és az EU-val. Annál is inkább, mert ezek a rövidítések Oroszországnak a 2014-es és a 2022-es ukrajnai agressziói után sem voltak készek, de sajnos képesek sem megálljt parancsolni Moszkvának.

Putyin a „feltörekvő” diktatúrák és világuralomra vagy legalábbis regionális hatalmi szerepre ácsingózó középhatalmak faltörő kosa, aki mindennel, amit tesz, azt üzeni nekik, hogy itt az idő, a legjobb lehetőség arra, hogy kihívják Európát és az USA-t, mert azok politikai és társadalmi problémái okán nem képesek még annyi ellenállásra sem, amit jelenlegi gazdasági és katonai képességeik lehetővé tennének.

Nyugat-Európa és az Egyesült Államok nemhogy nem volt képes az orosz-ukrán háborúba a helyszínen beavatkozni, de még az is túl nagy kihívás számára, hogy kellő mennyiségű lőszert tudjon Kijevnek szállítani, miközben gazdasági teljesítménye legalább a hússzorosa Oroszországénak, és az oldalán megmutatkozó műszaki-technikai fölény jól lemérhető abban, hogy a 40 milliós Ukrajna korlátozott hozzájutással a nyugati fegyverekhez meg tudta állítani a világ második legnagyobbnak tartott hadseregét.

Oroszországgal, Iránnal, Észak-Koreával és a kommunista Kínával nem szabad és nem is lehet a Szovjetunió atomfegyvereire való tekintettel, tehát kényszerből elfogadott koegzisztenciát újra megcélozni. Ez a vágyálom akkor bukott meg látványosan, amikor Oroszország elfoglalta 2014-ben a Krímet. Az orosz-ukrán háború nem két éve, hanem majd egy évtizede folyik, és a nyugat ennyi idő alatt sem állt elő semmilyen átütő, a megoldás reményével kecsegtető koncepcióval.

Még azt sem lehet mondani, hogy tűzoltás folyik, mert egyelőre az USA, a NATO és az EU megelégszik azzal, hogy megpróbálja lokalizálni a már felcsapó lángokat, megakadályozni azok továbbterjedését. Maradva az erdőtűz analógiájánál, arra várnak, hogy talán enyhül a lángokat tápláló szél, esetleg megjön az eső. A legjóindulatúbban azt lehet feltételezni, hogy a nyugat az időre játszik, mert nincs felkészülve akár egy lokális háború megvívására sem, nemhogy egy világháborúra.

Csakhogy Oroszország is ezt teszi. Iráni és észak-koreai fegyvereket is felhasználva – egyelőre Kína ilyen támogatása nélkül – igyekszik mindent kihozni az orosz-ukrán háborúból, addig ütve a vasat, amíg meleg, vagyis amíg a nyugat nem szánja el magát a szárazföldi beavatkozásra.

A határozott nyugati fellépés véget vetne az ukrajnai állóháborúnak, és Moszkvát tárgyalásokra kényszerítené, mert Putyinnak messze nincs meg a képessége, a katonai és gazdasági ereje egy világháborúba vinni Oroszországot, mondjanak is akármilyen erőseket ebben a témában a Kreml véresszájú Medvegyevjei.

Gyenge reménysugár a nyugati oldalon, hogy Emmanuel Macron francia elnök végre legalább vitatémává tette egy nyugati szárazföldi beavatkozás lehetőségét az orosz-ukrán háborúba. Nem is fog a dolog itt megállni, akármit is gondol erről a német kancellár, akinek meg vannak számlálva a napjai, és nem fog választást nyerni azzal, hogy nem hajlandó 500 kilométeres hatótávolságú Taurus rakétákat és német katonákat küldeni Ukrajnába.

Az EU és a NATO, a nyugati nagyhatalmak, beleértve az Egyesült Államokat, a harmadik világháború esetleges kitörésére temperálja haderejét és gazdaságát. Egyelőre a társadalom háborús felkészítésétől még vonakodnak a döntéshozók, de a jó szemű megfigyelő látja, hogy már az is elkezdődött. Első lépésként a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítása tervének bejelentésével.

A háborút nem a nyugat fogja kirobbantani. Senki nem akarja Oroszországot lerohanni, vagy Kínát megtámadni. Hogy világos legyen! Bármilyen nyugati lépést, ami katonai eszközökkel hátráltatja Putyin birodalomépítő terveinek megvalósítását, Moszkva ürügynek állíthat be egy világháború kirobbantásához.

Másképpen: világháború elindításához bárki, bármikor találhat ürügyet, de a győzelemmel kecsegtető háborúhoz az ürügynél több, mindenekelőtt kellő erő kell. Ez Oroszországnak ma még nincs meg. Hogy ne is lehessen meg soha, ahhoz most kell a nyugatnak tevőlegesen beavatkoznia az orosz-ukrán háborúba.

Ez a legjobb pillanat, mert a legkevesebb veszteséggel most lehet Putyint megállítani. Minden hónap késedelem Moszkva malmára hajtja a vizet, és növeli egy világmérető háború kitörésének reális esélyét.

A háborút veszélyét növelik a békét prédikáló „hasznos idióták” is, mint maga a pápa, aki szerint „Ukrajnának bátorságot kellene gyűjtenie ahhoz, hogy a béke és az életek védelmében felmutassa a fehér zászlót”.

Ezzel szemben a történelmi tapasztalatokon nyugvó valóság az, hogy a bátorságukat az ukránok már akkor megmutatták, amikor visszalőttek az orosz agresszorokra. Most rajtunk a sor, hogy bebizonyítsuk, van értelme szembeszállni a gonosszal, mert a világ a hazájukat védőket támogatja, és nem fél szembeszállni az agresszorokkal. x

Zsebesi Zsolt