Mire kell Orbánnak a filozófus?

Aki eddig nem tudta volna, a filozófus, már legalábbis a kormányárti fajtája, az arra van – Lánczi András szerint is –, hogy elmagyarázza az embereknek, milyen jó helyen élnek itt Magyarországon, és mennyire kár lenne, ha ez a stabilitás egy háború áldozatául esne.

Most ne menjünk abba bele, hogy van-e összefüggés Lánczi András Fidesz-párti filozófiai eszmefuttatása és a tény között, hogy nem oly régen fiát, Lánczi Tamást nevezték ki ötmillió forintos havi fizetéssel a Szuverenitásvédelmi Hivatal élére. Mert nyilván ilyen összefüggés nincs. Konzervatívéknál nem haszonelvű a gondolkodás, hanem értékalapú. Évi hatvanmilliós fizetés pedig nem kis érték.

Szó szerint idézve tehát az idősb Lánczit: „Most megálltunk egy ponton, mert egyrészt Európának olyan részén élünk, ahol egyelőre stabilitás uralkodik, éppen azért életveszélyes bármilyen háború, mert ha instabillá válik a helyzet, akkor a belső problémák, amiket képesek vagyunk kezelni, hirtelen föltörnek és szétvetnének dolgokat”.

Lánczinak üzenem néhány millió magyar nyugdíjas, kiskeresetű bérmunkás, alulértékelt értelmiségi nevében, hogy a belső problémákat nem kezelni kell, hanem megoldani, és akkor nem törnek fel, nem „vetnek szét dolgokat”, ami alatt a filozófus nyilván a NER-nek nevezett orbáni diktatórikus rendszer szétesésére gondol, csak nem nevezi nevén a gyereket.

Nem vagyok biztos abban, hogy egy filozófusnak feladata volna az adott politikai rendszer mellett kiállni, még úgy sem, hogy két értékrend vitáját látja Magyarországon, pedig itt csak egy értékrend volna, a polgári demokrácia, szemben annak tagadásával és autokrata diktatúrára cserélésével, ami nem értékváltás, hanem értékpusztítás.

Lánczi fájlalja, hogy – miként fogalmaz – a CEU-ra (Közép-Európai Egyetem, amelyet a rezsim kiebrudalt Budapestről) sosem hívták volna meg tanítani. „Talán egyszer meghívtak előadni, hogy aztán kulturáltan a torkomnak essenek és az arcomba üvöltsenek”.

Majd így folytatja a tanár úr: „A szemben álló oldalak nem tekintik morálisan egyenlőnek a másik fél gondolkodóit, politikusait. Ez onnan ered, hogy azt gondolják, jobb eszméket képviselnek, mint a másik, de még ennél is többet gondolnak. Azt, hogy a másikban az égegyadta világon semmi tiszteletreméltó nincs.”

A formális logika szerint mindkét félnek nem lehet igaza, ha mindegyikük homlokegyenest más nézetet képvisel. Egyszer. Másodszor: az orbáni NER, kedves Lánczi tanár úr, az „égegyadta világon” semmilyen értéket nem képvisel, így nincs értelme más értékekkel összevetni.

„Egy demokrácia morális egyenlőség nélkül önmagát fogja előbb vagy utóbb szétroncsolni” – vonja le a konklúziót Lánczi. Az igeidő kivételével az állítás korrekt. Mert egy demokráciában nem lehet két olyan fél között morális egyenlőség, akik közül az egyik a demokrácia felszámolását tartja saját értékének.

Az ön állítása – implicite – azt fogalmazza meg, amit a rezsimet bírálók, vagyis a nem Fidesz-Magyarország állít: azt, hogy Magyarországon nincs demokrácia. Ezt Ön vezette le éppen most, kis csavarral, de köszönet érte.

Ugyanakkor: bár ön mégis ezt a demokráciadeficites, semmilyen értéket nem képviselő rezsimet szolgálja, kedves tanár úr, írásommal nem szándékom „kulturáltan a torkának ugorni” és „az arcába üvölteni”. Legfeljebb annyit mondanék a klasszikus nyelvén halkan: Si tacuisses, philosopus mansisses. x

Zsebesi Zsolt