Úgy látszik, a nyugati államok jelenlegi vezetői meg akarják valósítani a kör négyszögesítését, amikor harcolni nem akarnak Putyin ellen, és egymás szavába vágva cáfolják, hogy katonákat készülnek küldeni Ukrajna támogatására, de kitartanak amellett, hogy Oroszország nem győzhet.
Az ebben rejlő ellentmondás feloldását a jövőre bízzák abban a reményben, hogy akkor a véráldozatokat követelő döntést már nem nekik kell meghozniuk. Nyilván jobban hangzik, hogy az én érdemem az ország távoltartása a háborútól annál, hogy miattam keveredtünk abba bele. Ennél csak az lesz rosszabb, amikor kiderült, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy Putyint nem állították meg még Ukrajnában, mert mégiscsak vér és sok vér fog folyni.
Legutóbb éppen az osztrák kancellár eszmefuttatását hallgathattam arról, hogy a béke kedvéért le kellene ülni Putyinnal tárgyalni, hiszen az orosz elnök nyilván már a saját szemével meggyőződhetett arról, az Ukrajna ellen kirobbantott háborújának indoklása, a NATO nyomulása Oroszország irányába ugyan egy cseppet sem volt igaz, de Ukrajna megtámadása miatt valósággá vált mindjárt két új tagország, Finnország és Svédország csatlakozásával.
Az igazság persze az, hogy Oroszország számára egyelőre az vált világossá, hogy sem Európa, sem a szélesebben értelmezett nyugat államai nem látják értelmét saját katonáikat feláldozni Ukrajna védelmében, sőt még a fegyverszállítások terén sem képesek a saját ígéreteik betartására, vagyis a Kremlnek nincs egy oka sem arra, hogy elálljon eredeti tervétől, Ukrajna teljes felszámolásától.
Hogy mi lesz azután, már úgy értem, ha a nyugat megmarad mai eszetlen álláspontjánál, azt nem érdemes taglalni, éspedig nem azért, mert olyan elrettentő volna, hanem azért, mert józan ésszel a nyugati vezetők mai retorikai magömlései ellenére nehéz elképzelni, hogy azért fegyverkeznének, azért pörgetnék fel a hadiipart, hogy a legyártott fegyvereket mind ukrán katonák kezébe adják.
Nem lesz ahhoz elég ukrán katona már jövőre sem, nemhogy a tervekben emlegetett 2027-ben, amikor már a nyugat fix und fertig lesz a háborúra, amit ma minden erejével elkerülendőnek akar tudni, mégpedig azáltal, hogy hagyja a támadót a saját túlerejével egy nála kisebb ország ellen nyomulni, nehogy az orosz medve megsértődjön, és esetleg nyugati városokra lője ki a rakétáit a jól bevált ukrán célpontok helyett.
Véleményem szerint könnyebb volna ma minden orosz ijesztgetés és Medvegyev elvtárs vérgőzös, radioaktív hőzöngése ellenére bevonulnia a nyugat egyes országainak Ukrajnába, egyelőre nem a NATO-nak, mert annek biztos nem lenne egyhangú támogatottsága, mintsem később megpróbálni a már elfoglalt Ukrajnát, Észtországot, Litvániát, Lengyelországot visszaszerezni kemény szavakkal még keményebb harc nélkül.
A balti államok bármelyike szívesen küldene katonát már most Ukrajnába, mert tudják, hogy jobb lenne ott megvívni országaik honvédő háborúját Oroszország ellen, nem úgy, mint például Németország, amelynek jelenlegi kancellárja inkább kimaradna mindebből abban a reményben, hogy Moszkva ezt értékelni fogja, és – most rosszmájú leszek – újra lehet tárgyalni a Ribbentropp-Molotov paktumot. Vagy miről álmodozik?
Reményeim szerint nem erről van szó, hanem csak arról, hogy rossz ember van rosszkor rossz helyen. Régen volt Németországnak ilyen szerény képességű kancellárja, igaz, nem is lesz az túl sokáig, csak amíg komoly károkat tud okozni országának, Európának és az egész nyugatnak.
Tegyük hozzá, ebben nincs egyedül, mert ott van mindjárt a fél lábbal a börtönben, fél lábban ismét a Fehér Házban álló Donald Trump, akinél azért nagyobb nemzetközi kártevőt nem lesz könnyű a 21. században találni, mert magyar sovinizmus ide, magyar sovinizmus oda, Orbán – bármennyire tekinthető Trump példaképének – a nyomába se léphet Donaldnak a nemzetközi küzdőtéren, igaz, a hazai pályán elért eredményével verhetetlen.
Már csak ha azt vesszük figyelembe, hogy Trumppal szemben nem egy választást akart elcsalni sikertelenül, hanem vagy hármat csalt el sikeresen. Közben a haja szála sem görbült, pedig nem egy-két adóbevallást hamisított, nem egy prostit fizetett le, nem a saját pártját gyűrte maga alá, hanem az egész fiatal magyar demokráciát vágta taccsra, fényes nappal az egész Európa orra előtt, egy fél országot íratott a strómanjai és a családja nevére, csak azért ennyit, mert az ország másik fele szart sem ér.
Mindegy is. A lengyel Kaczynski bukása mégiscsak azt üzeni a szerencsétlen magyar ellenzékieknek, az európai levitézlett néppártok szavazóinak, hogy még van esély arra, hogy a hót idióták diktatúrája helyett, Orbánok, Putyinok, Erdoganok és Trumpok nyomulása ellenére legyen annyi életösztön a maradék több száz milliónyi épeszűben, hogy rájöjjenek, ha nem lépnek végre a tettek mezejére, nem marad ország, ahová a normális élet reményében emigrálni lehet.
Mindegy, miért tette, de a francia elnök még idejében mondott jót, amikor nyugati katonák küldését pedzegette Ukrajnába. Azt onnan is látni lehet, hogy szinte egyöntetűen rossz fogadtatásban részesült az elképzelése. Persze – ahogyan Orbán mondaná – ne azt figyeljétek, amit mondok, hanem azt, amit teszek. És ennek szellemében a nyugat gőzerővel készül a III. világháborúra. Helyesen, mert – ha mégis komolyan gondolják a békét – akkor ahhoz fegyverrel kell rendelkezni. Végső esetben használni is. x
Zsebesi Zsolt
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 