„Most múlik pontosan” – a kínai modell végnapjai

A világ egyik legnagyobb cége, a kínai ingatlanmonstrum, az Evergrande 333 milliárd dolláros adóssággal végleg csődbe ment. Az ország tőzsdéje lejtmenetben, a gazdaságot defláció sújtja, a belföldi fogyasztás visszaesett, az export és az import zsugorodik.

A kínai középosztály homályos tekintettel néz az 50 millió eladatlan lakásingatlanra, miközben tőzsdei megtakarításai lassan elenyésznek. Kína lakossága naponta 5500 fővel csökken, a fiatalok munkanélküliségi rátája 20 százalék fölé emelkedett.

Lassan erősödik a bizonytalanság, a politikai vezetést a kapkodás és a vészhelyzetet kezelni próbálkozó válságintézkedések és a lázas kádercsere jellemzi. Nincs fontos miniszteri poszt – a külügytől a gazdasági, a pénzügyminiszterig, a nemzeti bank elnökéig bezárólag -, ahol a kínai kommunista párt ne cserélt volna. Beindult a gazdaság állami pénzen történő felkurblizása, ami a költségvetés növekvő deficitjével jár.

Ezzel egy időben a Kínai Kommunista Párt és az ország egyszemélyes vezetője nyílt harcot hirdetett a vállalkozói réteg ellen, amiért azok a profitot hajhásszák, ahelyett hogy a kommunista párt direktíváit hajtanák végre. Egymás után tűnnek el a gazdasági élet fontos szereplői a nyilvánosság elől, majd kerülnek elő, miután bocsánatot kérnek a nép ellen elkövetett bűneikért.

Az ingatlanbizniszre alapozott belső fogyasztás megtorpant, az export- és importszámok kiábrándítók. Tavaly a dollárban számolt kínai export 4,6 százalékkal esett vissza az előző évhez képest. A behozatal még jobban, 5,5 százalékkal csökkent. A fogyasztási cikkek árai decemberben immár az egymást követő harmadik hónapban estek, ami a 2009-es pénzügyi válság óta nem fordult elő.

2023-ban 11 millió kínai halt meg, de csak 9 millióan születtek. A folyamat feltartóztathatatlan, és már ma a világ legnépesebb országa nem Kína, hanem India. 2050-ig az ország lakossága a prognózisok szerint 109 millióval fog csökkenni, miközben elöregszik, ami komoly kihívás elé fogja állítani a nyugdíj- és az egészségügyi rendszert.

Az ország most tornyosuló problémái nem átmeneti jellegűek, hanem rendszerszintűek. A 40 évig oly sikeres kínai modell a végnapjait éli. A beruházások – nem kis mértékben az Amerika chip-embargó miatt – Japánból és a világ szinte minden tájáról lényegesen visszaestek.

A kínai társadalom vagyonának 70 százalékát kitevő ingatlanvagyon nem bővíthető az eddigi ütemben tovább. Az export az USA és Nyugat-Európa irányába megtorpant az Amerikában meghirdetett „De-Coupling” és az Európában uralkodóvá vált „De-Risking” gazdaságpolitika, vagyis a kínai függőséget megszüntetni szándékozó politika miatt.

A világ azonban nem örülhet csak azért, mert egy, az emberi jogokat enyhén szólva csizmával tipró kommunista ország válságba kerül, mert a világgazdaságra és a világkereskedelemre gyakorolt rendkívül nagy hatása miatt egy elhúzódó kínai gazdasági visszaesést mindenki megérezne.

A kínai modell bukása azért is veszélyes lehet, mert a kínai kommunista vezetés a hazai és a nemzetközi gazdasági sikertelenségei ellensúlyozására könnyen az erőszakos külpolitikát választhatja, mindenekelőtt Tajvan esetében, ami egy regionális, de akár világháború kitörésének veszélyét hordozza magában.

Ebben a helyzetben duplán feltűnő a magyar külpolitikai vakság, amely a nyugati világ helyett a kínai kommunista párt által vezérelt és éppen válságos korszaka előtt álló Kínára alapozza a magyar jövőt. Mindezt csak azért, mert Orbán Viktor személyes hatalmát görcsösen félti a polgári demokrácia alapértékeit számon kérő nyugattól.

A magyar kormányfő – hogy autoriter rendszere számára politikai támogatást szerezezzen és gazdasági szabadságot nyerjen – a keleti despotizmusok és a nyugaton előretörő szélsőjobboldalra, leánykori nevükön az újfasisztákra és az újnácikra tesz. Most éppen a közelgő európai parlamenti választásokon reménykedik barna testvérei előretörésében.

Fasiszták vagy kommunisták, az teljesen mindegy Orbánnak. A lényeg, hogy politikai támogatást és pénzt szerezzen a nyugat ellen meghirdetett keresztes hadjáratához.

Az, hogy a nyugati demokratikus világ, az EU és az USA, valamint a keleti despotizmusok, Kína, Oroszország, Észak-Korea és Irán vetélkedőjéből ki kerül ki győztesen, az nem olyan kétséges. Az viszont száz százalékig biztos, hogy – amennyiben Orbán folytatja eddigi agyament különutas külpolitikáját – a legnagyobb vesztest Magyarországnak fogják hívni. x

Zsebesi Zsolt