Az infláció legalább kétezer éves. Az ellene alkalmazható eszközök szintén. A politika látszatintézkedése az infláció ellen, mint például az árplafon, már az ókori Rómában is divatban volt.
A szerző, a lengyel újságíró, Jan Cipiur Stephen D. King brit közgazdász professzor legújabb könyvéről ír, melynek címe “Beszélnünk kell az inflációról: 14 sürgős tanulság az elmúlt 2000 évből”.
Stephen King amellett, hogy kiváló brit közgazdász professzor, és hosszú éveken át egy nagy bank, az HSBC tanácsadója volt, idén tavasszal megjelentetett egy könyvet “Beszélnünk kell az inflációról: 14 sürgős tanulság az elmúlt 2000 évből” címmel. A könyv az emberiség kétezer éves tapasztalataira alapozva megmagyarázza, miért kell állandóan figyelnünk az inflációra.
Nem volt időm elolvasni a könyvet – írja a szerző -, de Kingnek a McKinsey Global Institute-nak adott hosszú interjúját meghallgatva megismertem a jelenlegi infláció hátteréről, okairól és valószínű jövőjéről alkotott nézeteinek lényegét.
Prof. King hosszú éveket töltött a legjelentősebb pénzpiacokon, és azok szereplőivel való interakciói alapján úgy látja, hogy a hivatásos pénzemberek jelentős gazdaságtörténeti ismerethiánnyal küzdenek.
Úgy véli továbbá, hogy a matematikai és ökonometriai erőfeszítéseik közepette az akadémikus közgazdászok is elmulasztják annak a lehetőségét, hogy tanuljanak a múltból.
Az eredmény: nem használjuk fel úgy a múlt eseményeiből leszűrhető tudást, tapasztalatot, ahogy kellene, pedig az infláció egyidős a pénz történelmével, és legalább ilyen korosak kiküszöbölésének mechanizmusai is.
Jelenleg paradox módon az infláció mintegy három évtizede tapasztalható hiányának a következményeivel küzdünk. A fejlett világ viszonylag hosszú éveken át alacsony és egészen a közelmúltig szinte észrevehetetlen infláció körülményei között működött. Ezért a mai pénzpiaci vezetőknek esélye sem volt szembesülni a teljesen váratlanul emelkedő árakkal.
2021 elején az a nézet uralkodott, hogy a világgazdaság a Covid-járvány utáni válságban van, így az inflációhoz hasonlóra nem kell számítani. Eközben alig két hónap alatt elgondolkodtatóak lettek a különböző gazdasági mérések eredményei az USA-ban, majd az eurózónában, egy pillanattal később pedig Nagy-Britanniában is.
A meglepetés olyan volt, mint egy hagymával és fokhagymával töltött cukros fánk: a gazdasági aktivitás a vártnál gyengébb volt a járvány hanyatlása idején, ugyanakkor az infláció is a vártnál magasabb lett.
King szerint ekkor egészen finoman kezdte éreztetni jelenlétét az úgynevezett bér-ár spirál, tehát nem Putyin Ukrajnával vívott háborúja robbantotta ki az inflációt, bár hamar annak motorja lett.
A „Beszélnünk kell az inflációról” című könyv szerzője úgy véli, hogy a nyugati kormányoknak 2020-ban a járványra adott igen széles körű fiskális válasza megfelelő volt. A vállalkozásokat és az embereket meg kellett szabadítani a túlzott adósságoktól. A cél az volt, hogy megállítsák azt a lavinát, amely csődökkel kezdődik, nagy bankválsággá fajul, aztán senki sem tudja, mit tegyen.
Ezzel párhuzamosan azonban a jegybankok megkezdték a monetáris politika jelentős, évtizedek óta nem látott mértékű lazítását. Az egyidejű aktiválás hatása, az úgynevezett két erős eszköz alkalmazása hatalmas pénznövekedést jelentett az emberek birtokában, akik sokkal gazdagabbak lettek (legalábbis papíron), mint korábban. Nem szabad elfelejteni, hogy akkor lettek gazdagabbak, amikor a világ leállt.
King véleménye szerint az úgynevezett inflációs lazítás beindítása még nem volt hiba. A gond a túl nagy hatókör és az volt, hogy túl sokáig tartottak fenn egy rendkívül laza monetáris politikát.
Az infláció növekedésének okai között szerepelt a saját gazdasági potenciál erősítésének szándéka, és az ellátási láncok lerövidítése, ami a hiperglobalizációból származó előnyök egy részének feladását jelentette.
Summa summarum, 2021-ben gyorsabban nőtt a kereslet, mint a kínálat, és a jegybankok továbbra is ragaszkodtak a mennyiségi lazításhoz (QE), és a növekvő infláció ellenére a kamatlábak nulla körül maradtak, a pénzkínálat pedig gyorsabban nőtt, mint az áruk és szolgáltatások kínálata. Csak ezután következett a sokk, amelyet Oroszország Ukrajna elleni támadása és annak minden inflációt támogató következménye okozott.
A helyes válasz az amerikai jegybanktól
Stephen King hangsúlyozza: a Fed reakciója helyes volt, mert nagyjából megfelelő szintre emelte a kamatokat, és most sem enged a gyors csökkentésére irányuló nyomásnak. Szerinte az amerikai jegybank ebben a kérdésben kedvezően különbözik az Európai Központi Banktól és a Bank of Englandtól.
Felhívja a figyelmet arra, hogy amikor inflációs sokk következik be, és a jegybank gyorsan kamatot emel, a környezet arra a következtetésre jut, hogy ha “ők” úgy gondolják, hogy az infláció komoly dolog, akkor mi is így állunk hozzá.
Ha azonban a bank késlelteti az emelést, és azt mondja az embereknek, hogy ne aggódjanak, hogy ez átmeneti, és az infláció olyan gyorsan eltűnik, mint ahogy megjelent, akkor kezd kialakulni az a magatartás, hogy a problémát nem veszik komolyan.
Amikor végre világossá válik, hogy a jegybank hibázott, az a nézet válik uralkodóvá, hogy “becsaptak bennünket”, és ez kompenzációt igényel (természetesen pénzben – JC megjegyzése).
A vezérelvet zseniálisan fogalmazta meg a világ legnagyobb jegybankárja, Paul Volcker, aki a Fedből történt negyven évvel ezelőtti távozása után kijelentette, hogy a legfontosabb lecke, amit megtanult, az volt, hogy ha az ember le akarja küzdeni az inflációt, akkor gyorsan kell cselekednie, és olyan gyorsan, hogy az embereknek ne legyen idejük pánikba esni.
Felbecsülhetetlen bizalom a pénzben
A pénzbe vetett bizalom nagyon fontos. A 19. század folyamán, az aranystandard idején, a font vásárlóereje 48%-kal nőtt. A 20. század során, amikor az aranystandard összeomlott, majd a Bretton Woods-i Megállapodás a rögzített árfolyamokkal szintén, a font vásárlóereje 98 százalékkal alacsonyabb lett a század végére a kezdetéhez képest.
Más nagyon komoly erők is hozzájárultak a font erősségének emelkedéséhez, majd eséséhez, de a stabil vagy gyenge intézmények szerepét nem lehet túlbecsülni.
Arra a kérdésre, hogy mi lesz ezután, S. King először azt mondta, a könyv írásakor rájött, hogy az infláció nem csupán technokrata probléma.
Mivel az infláció önkényesen választja ki a győzteseket (azokat a kormányokat, amelyeknek az adóssága veszít értékéből) és a veszteseket (az embereket, akiknek elrabolták megtakarításait), masszív politikai jelleget öltött.
Véleménye szerint a világ jóval magasabb inflációval vagy a 2% körüli szinten tartásának költségeivel fog küzdeni, ami jóval magasabb lesz (mint korábban). Ennek alapvető oka, hogy nincs vagy nagyon csekély a teljesítménynövekedés.
A szerző szakmai megfigyeléseket és következtetéseket is beiktatott a könyvbe. Az egyik a mennyiségi lazítás okozta államkötvénypiaci zavarok hatása. Úgy becsüli, hogy a QE a maga hatalmas hatókörében túl alacsony kamatokhoz vezetett. Azt is megkockáztatja, hogy a jegybankárok talán túl közel kerültek a politikusokhoz.
Szörnyű, igazságtalan és nem demokratikus infláció
King arra a következtetésre jutott, hogy az infláció szörnyű, igazságtalan és nem demokratikus. Megbünteti a takarékoskodókat, a nem takarékoskodókat pedig megkíméli. Beszélnünk kell róla, mert sokan elfelejtettük, mekkora károkat okoz.
Az interjú korántsem teljes leírásának végén a könyvből idézett anekdota található. Az ókori Róma első háromszáz évében az inflációs nyomás nőtt ott is az emelkedő katonai kiadások miatt. A kívülről érkező támadások elhárítása érdekében sok pénz kellett a hadseregre, de pénzből kevés volt.
Először ezüstérmék megvágásával kezdték el rontani a pénzt. Végül ez pénzkidobásnak tűnt, ezért Diocletianus császár kiadta az árakról szóló rendeletet, bevezetve az ár- és bérszabályozást.
Hol az anekdota ebben? Hát ott, hogy a kiterjedt rendelet egyik passzusában a császár tisztviselői eltérő árplafont határoztak meg a hím és a nőstény oroszlánokra. Miért? Mert a sörényes hím oroszlánok jobban mutattak a nőstényeknél a Colosseum arénájában a cirkuszi játékok alkalmával. Ugyanis ha nincs elég kenyér, a cirkusz csillapítja a gyomorkorgást. x
Jan Cipiur
Fidesz-rezisztens forradalmárok a rendszerváltásért 