A magyar kishitűség és a Mount Everest

Mélyen együttérzünk szerencsétlenül járt honfitársunk hozzátartozóival. Valamennyiünket megrendítette Suhajda Szilárd hegymászó tragédiája. Megszólaltak az ilyen esetekre stand by állapotban várakozó publicisták is, akik értelmet és racionális célt keresnek a hegycsúcson elszenvedett halálban.

A Fidesz üzemi lapjában az index.hu portálon Koncz Ákos igyekszik össztársadalmi szinten magyarázatot adni, ha nem is a megmagyarázhatatlanra, az elmúlásra, de legalább a csúcsteljesítményekre törekvők, az emberfeletti kihívásokat kereső sportolók motivációjára.

Koncz úgy véli, hogy a hegycsúcsra törő, a legjobb eredményt, a legnagyobb teljesítményt hajszoló emberek kompenzálnak. Velük együtt a kis és nagy népek tömegei ugyancsak, amikor sportteljesítményekben, egyes társaik kimagasló eredményeiben találnak igazolást a saját közösségi nagyságukra.

Egy-egy kimagasló egyéni teljesítményt egy egész nemzet könyvel el saját sikerének mindenütt, mert erre szüksége van a közösségnek az önbecsülése, az önbizalma megerősítéséhez, a más közösségekkel szemben fennálló kisebbségi érzései leküzdéséhez.

A hegycsúcsok és a hatalmas távolságok leküzdése, a sportrekordok hajhászása ezért nyer össztársadalmi értelmet, és vív ki magának tömeges elfogadottságot. És persze a benne rejlő hatalomtechnikai lehetőséggel előszeretettel él mindenütt a politika is.

Koncz Ákos az általánost a magyar valóságra vetítve a következő figyelemre méltó megfigyelést teszi:

“Ami millió, önmagát láthatatlan ketrecben tartó emberrel mondatja azt, amikor meglátja a szomszédját egy jó autóból kiszállni: „biztosan lopta”. Azt az „épp csak meglegyen a kettes a vizsgán”, meg a „ha nincs összeköttetésed a minisztériumban, akkor meg se próbáld” típusú provinciális gondolkodást, ami minden gyerekkori álmot megöl. Ezt kellene levetkőzni, és ebben segíthetne egy sikeres Everest-mászás. Mert nyolcezer méter fölött teljesen mindegy, hogy hány rokonod van a minisztériumban, ott– ha szerencséd van–megtérül az elvégzett munka.“

Ez az eszmefuttatás magyarázatért kiált. Először is: nem “az önmagát láthatatlan ketrecben tartók” mondják, amit a publicista a szájukba ad, hanem mások által felállított ketrecek lakói, akik így nyilvánulnak meg. Ez Magyarországon nem “a provincionális gondolkodásmód, ami minden álmot megöl”, hanem a reális, a magyar társadalmi viszonyokat tűpontossággal megértő magyar milliók testközeli élettapasztalata.

A szerző szerint “ezt kellene levetkőznie” a magyaroknak. És úgy véli, “ebben segít egy sikeres Everest-mászás”. Én teszem hozzá: tragikusan rosszul állunk, ha a provinciális, a gyermeki álmokat feladó – ámde a realitások talaján álló – gondolkodásmód ellen az egyetlen orvosság a Mount Everest havas csúcsain keresendő. Nyolcezer méter magasban, és még véletlenül sem a magyar Alföldön, a Duna-Tisza közén, a Kárpát-medencében, átlag 200 méterrel a tengerszint felett.

Mert ma, Koncz Ákos indexes publicista szerint is, ha egy magyar ember összeköttetések, magyarul mondva, korrupció nélkül, kizárólag a saját teljesítményéért, a szerencséjére alapozva akar valamit elérni a hazájában, akkor a legjobb, ha meg sem próbálja, hanem azonnal serpákat fogad és expedíciót szervez a Himalájára, 8000 méter magasra az alig 200 méterrel a tengerszint felett fekvő hazájából.

Ahogy mondják, a kapanyél is elsülhet. Ezért lehetséges, hogy most pont a Fidesz titkos fegyvere, az index.hu sült el ilyen váratlanul, és mondta ki publicistája által a magyar igazságot arról, hogy Magyarország élhetetlen, alkalmatlan a gyermekkori álmok valóra váltására, korrupt és nem becsüli a teljesítményt, lakói előre csak akkor jutnak, ha rokoni szálak fűzik őket a hatalom gyakorlóihoz.

Az más kérdés, hogy ezért a felelősséget még véletlenül sem azokban látja Koncz, akik ide juttatták a sok millió magyart, hanem a millió görnyedtre alázott, “provinciálisan gondolkodó” honfitársunkban, akik nyolcezer méter magasan keresik a boldogulást, mert idehaza, kétszáz méterrel a tengerszint fölött esélyük sincs rá.

Az meg sem fordul a sportnemzet, a sikeres egyéniségek és a kiugró tehetségű egyes emberek hazájában, hogy össztársadalmi szinten is lehetne egyet s mást tenni, közösen, összefogva azért, hogy ne kelljen a 200 méteres magasságot 8000 méterre cserélni. Hogy lenne itt lent a tenger szintjéhez közel is tenni- és bizonyítanivaló bőven.

A mocskos és göröngyös útjainkon, a gidres-gödrös, tócsáktól nedves járdáinkon, a lepusztult falvainkban, a mosdatlan szájú járókelőink között, a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a hivatalokban, a milliónyi szegény és tengődő érdekében, az igazságos közteherviselésért, az esélyegyenlőségért, a szélesre nyílt jövedelmi olló összezárásáért, az idős emberek, apáink és nagyapáink tisztességes életéért. Itt, 200 méterrel a tengerszint felett.

Hogy Suhajda Szilárd teljes életet élt-e vagy nem, annak eldöntése nem a mi tisztünk. Neki és minden embertársunknak joga van, hogy a saját kiteljesedését, ha ezzel másoknak nem árt, a maga módján próbálja megvalósítani. Ő így szerette volna. Hogy mennyire sikerült, az sem számít. A fontos, hogy próbára tette önmagát egy maga által kitűzött, kemény munkával, minisztériumi összeköttetés nélkül elérhetőnek vélt cél érdekében.

Neki nyolcezer méterrel a tengerszint fölött, extrém körülmények között nem sikerült. Több millió magyarnak nem kell ezer kilométereket utaznia, és ritka levegős, 8000 méteres magasságba hágnia, mert nekik 200 méterrel a tenger szintje fölött sem sikerül tisztességes munkával, saját erőből, minisztériumi rokonok támogatása nélkül az égvilágon semmi. x

Zsebesi Zsolt