A vírus ellen nyerni fogunk – de milyen áron?

A jó nevű COVID-19 vírusnak nagyjából nulla esélye van az emberiséggel, pontosabban a világ tudományos társadalmával, a világ kutató laboratóriumaival és gyógyszergyáraival szemben. Győzelmi reménye csak addig lehet, amíg az ellene folyó harcot a világ politikusai: Trumpok, Bolsonarók, Putyinok, Erdoganok, Orbán Viktorok és társaik, valamint az általuk korlátlan hatalommal felruházott korlátolt egyenruhások irányítják.

A járvány kitörése óta napjainkig a politikusokra hárul a koronavírus (COVID-19) elleni harc vezetése, mivel az orvosoknak nem voltak eszközeik, sem védőoltás, sem gyógyszer formájában a betegség leküzdésére. Az egészségügyi dolgozóknak nagyjából arra volt lehetőségük, hogy megpróbálkozzanak a lehetetlennel. Meg is tették, ezer számra fizetve ezért az életükkel. Tették, amit tudtak, amit lehetett.

A politikusok, a politika – mint annyiszor a történelemben – teljes kudarcot vallott. A demokratikusan, vagy félig demokratikusan, vagy egyáltalán nem demokratikusan választott vezetőink, pont annyit produkáltak, mint amennyit akkor is képesek lettek volna produkálni, ha nem választjuk őket, hanem egy kalapból húzzuk ki a nevüket, vagy egy komputerprogram dobja ki teljesen véletlenszerűen az országok vezetőinek névsorát.

Mindkét esetben pont ugyanannyi esélyünk lett volna, hogy időben felismerik a bajt, időbe meghozzák a szükséges intézkedéseket. Sőt, amennyiben véletlen szerűen egy kalapból húzzák ki az Egyesült Államok elnökének nevét, vagy a brazil köztársasági elnökét, de a magyar kormányfőjét is, aligha nem nagyobb esélyünk lett volna egy alkalmas emberre, mint, ha a tömegkommunikációra támaszkodó, a társadalmat hazugságokkal félrevezető, önként ajánlkozókra, hatalomsóvár, (és esetenként pénzsóvár) szemfény vesztőkre bízzuk magunkat.

A világ összes kormánya, összes politikusa szarul kezelte a koronavírus pandémiát. Kivétel nélkül. A különbségek – nem lényegtelenek – abban vannak, hogy mégis mennyit késtek és mikor találtak rá a lehetőségekhez képest legracionálisabb viselkedésre. Mikortól vették figyelembe a szakemberek ajánlásait, mikortól kezdték tenni, amit tenni lehetett szérum és gyógyszer nélkül. És azt is hogyan?

Ma a pandémia elleni harc primitív szakaszban vagyunk. Mivel nem tudjuk sem megelőzni, sem gyógyítani a vírus okozta betegséget, ezért a legegyszerűbb, ámde gazdaságilag és társadalmilag is a legköltségesebb módszerhez nyúlunk. Otthoni karanténba kényszerítjük az embereket és betiltunk minden olyan tevékenységet, gazdaságit, szociálist és kulturálist, amely emberek személyes találkozásával jár. Illetve olyan védőfelszerelést igyekszünk nekik adni, ami – személyes kontaktus esetén is – minimalizálja a fertőzés terjedését. Szájmaszkot, kesztyűt, a legjobban veszélyezetteknek védőruhát.

A védekezés eme primitív szakaszát kellett volna a politikának megszerveznie és addig hibátlanul működtetnie, amíg a tudomány létrehozza a betegség elleni gyógyszert és a betegséget megelőző szérumot. És ebben múlták egymást alul az egyes országok politikusai. Kezdve onnan, hogy azt kántálták, nincs is semmi különleges veszély, folytatva azzal, hogy – ha van is – az minket nem érint, egészen odáig, hogy ha érint is minket, nem olyan nagy mértékben, hogy bármi drasztikusat lépni kellene.

A legnagyobb kárt a klasszikus politikusi problémamegoldás okozta. Ez az úgynevezett nem teszünk semmit, mert nincs is semmi, amiért bármit is tennünk kellene szindróma, ami – számos nem annyira kézzel fogható problémánál, mint egy járvány – be szokott válni. Magyar példát választva: a szegénység problémájának legegyszerűbb politikai megoldása, ha tagadjuk a szegénység létezését, a szegénységért a szegényeket tesszük felelőssé, ezzel rájuk hárítva a szegénység felszámolásának feladatát. Vagy egy amerikait: nem is igaz, hogy klímaválság van, szálljunk nyugodtan ki a válság elleni nemzetközi együttműködésből.

Persze aztán a politikának is lépnie kellett, mert az emberek nem vakok, a világ legtöbb országában még mindig van sajtó, több vagy kevesebb független média, amelyek riadót fújtak, és – még mielőtt törvény tiltotta volna – rémhíreket vagy igaz híreket kezdtek terjeszteni, amelyek alkalmasok voltak az emberek nyugalmát megzavarni, ami viszont lépéskényszert váltott ki a politikusoktól, akik minden vírusnál jobban félnek a közvéleménytől. Egyes politikusoknál ez helyes lépések megtételéhez vezetett, másoknál ahhoz, hogy a szükséges lépések megtételéhez elengedhetetlen idő megnyeréshez a társadalmat félrevezető propagandába kezdtek.

Nyugat-Európa nagyobb része az első csoporthoz tartozik. Ezekben az országokban a hatóságok a kezdeti lemaradást nagyon gyorsan igyekeztek behozni és meghozták a megfelelő döntéseket. Nem csak a vírus terjedésének megakadályozására, de a járvány okozta társadalmi és gazdasági sokk következményeinek enyhítésére, mindenek előtt a munka nélkül maradt tömegek állami támogatásának biztosításával.

Mások, köztük Magyarország kormánya az elkésett reagálását azzal igyekszik kendőzni, hogy a vírust külföldről érkezett sorscsapásnak állítja be (iráni diákok hurcolták be az elő vírusokat) amire így nem lehetett felkészülni. Másrészt – mivel még ma sem rendelkezik a védekezéshez szükséges teljes eszköztárral a megfelelő mennyiségben – ezért tagadja, hogy a vírus ellen védekezés primitív szakaszában szükség lenne azokra az eszközökre (maszk, kesztyű, védőruha) amelyek nem állnak kellő mennyiségben a rendelkezésére.

Még ma is azt állítja a magyar kormány, hogy nincs szükség a lakosság tömeges tesztelésére, mert ezt nem tudja megszervezni. Majd, hogy teljes legyen a szemfényvesztés, igyekszik a fertőzöttek számát mesterségesen, magyarul hazugsággal alacsonyan tartani addig, amíg a védekezéshez szükséges eszközöket lóhalálban be tudja szerezni.

Az a pandémia szempontjából mellékes szál és Európában teljesen egyedi, hogy a magyar kormány az ellenzék lejáratására és a teljesen kontrollálatlan hatalom megszerzésére használta ki a helyzetet, egy ember, Orbán Viktor kezébe adta a teljes hatalmat. Orbán hozza és hajtja végre a törvényeket és saját mag ellenőrzi, hogy a törvényeit betartják-e.

A vírus ellen hadjáratot a világ megnyerni. Előbb vagy utóbb lesz gyógyszerünk, vakcinánk. Magyarország is a COVID-19 fölé fog kerekedni, mert Magyarország is része a világnak és az emberiségbe beleszámít a 10 millió magyart is. A kérdés az, hogy ez mennyi időbe, halálos áldozatba, milyen mértékű gazdasági veszteségbe, mekkora gazdasági recesszióba, hány millió munkanélkülibe és milyen mélységű nyomorába fog kerülni.

Magyarországon is ugyanez a dilemma, azzal megbolondítva, hogy a mi társadalmunknak a COVID-19 legyűrése után még meg kell birkóznia az ORBÁN-1GC vírussal is. Az egész világ azt állítja, hogy a koronavírus-járvány elmúltával semmi nem lesz olyan, mint előtte. Magyarország sem. Mi még annyira sem. Az Orbánnak meghatározatlan időre adott teljhatalmat akkor kellene visszavenni.

Csakhogy: lesz-e, aki vissza fogja kérni? Ha lesz ilyen, akkor Orbán vissza fogja-e adni? Ha visszaadja, milyen képviseleti demokrácia lesz az, amelyben a hatalom forrása Orbán Viktor, hiszen tőle kapjuk – ha kapjuk – vissza a szuverenitásunkat? Ha nem akarja, ki lesz képes rákényszeríteni? A magyar nép? A magyar ellenzék? Az EU? A drága, jó, atya úristen? A legnagyobb reményt- ateistaként – az utóbbihoz fűzöm.

Zsebesi Zsolt